Esik. Napok óta a víz viszi az időt, nem én. Kikerülni sem lehet, hallom, ahogy a kerekek átszakítják a pocsolyákat, hallom, ahogy kopognak a cseppek az ablakon, be akarnak jönni, kitartóak, szétverik az utat előttem. Nem látok semmit.
Hallom a folyót, ahogy dagad, telik, árad, ahogy eléri a partot és elnyeli. Nézem, ahogy hömpölyög. Olyan szép, olyan iszonyú. Olyan jó lenne belegyalogolni, egyre mélyebbre, egyre messzebbre. Nem, ne aggódj, nem pakolnám meg a zsebeimet kövekkel, nem lenne rá szükség. Nem azt akarom, hogy a fenékig húzzon. Arra vágyom, hogy felemeljen, hogy sodorjon, forgasson, táncoljon velem.
Bárki kért fel eddig, mindnek nemet mondtam. Igent kell végre mondanom. És ki másnak is adhatnám magamat, ha nem annak, aki kérés nélkül visz, aki helyettem dönt, akit nem érdekelnek a kifogásaim, a logikus és okos magyarázat, ami az elutasítást csipkézi. Mert nem törődik a finom részletekkel, a jelentésrétegekkel, a metaforákkal és azzal sem, ha kapucnis pulcsiba rejtem mindenemet. Pofátlan gátlástalansággal nyúl hozzám, a nyakamba csókol. A haragomra kacag, a könnyeimre szorosabb lesz az ölelése, a kérdéseimre előbb válaszol, mint ahogy kimondhatnám őket. A számra tapasztja a tenyerét, örvénylik a szeme, hangok nélkül mesél. Erős a szaga, megcsap, kékül bennem a vágy, bársonyfeketén ragyog a szívem. A lelkembe csobban. Úszik.
Bele fogok fulladni.
Jó lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése