Ne mozdulj, ne nyúlj felém, ne tarts meg, ne fogj át, ne nyomj le, ne emelj föl, ne csinálj semmit!!!
Maradj veszteg!
Majd én mozdulok.
Lassan, nagyon lassan foglak megérinteni.
Éppenhogy. Alig. Hogy azt érezd, hogy nincs is ott az ujjam a bőrödön, csak azt képzeled, hogy hozzád érek.
Úgy. Nagyon puhán, nagyon finoman, nagyon könnyen, nagyon lágyan.
Édes cseppek fakadnak belőlem, mézesek, a szádra kenem a vágyat, hogy lenyalogathassam a saját ízemet, amit egyből megkapsz, mert nem engeded, hogy távolodjon, ami vagyok, vasmarokkal fogod a tarkómat, nincs menekvés.
Megértem, engedem, mindent adok, azt is, amit álmodban sem mernél kérni.
Kitágul a tér, örvénylik a minden, szédülni sincs idő, annyira.
Ne mozdulj!
Majd, ha az égig emelkedett a tó.
Ott vagyok otthon.
Te pedig bennem leszel itthon.
Sehol máshol.
- Baba, ettől mozdulnom kell.
- Mondtam, hogy ne! Legyél te a mozdulat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése