Majd

Kisütött a nap. Végre. A színek tombolnának, ha volnának. De csak a szürke és a fehér tud keringőzni a sugarakban. Szépen táncolnak, klasszikusan, semmi túlzás. Elismerően bólogatok. 

Kitárom a teraszajtót, beengedem a fényeket, beóvakodik a langyos és kíméletes ősz. Nem baj, ha kicsit hűvösebb a kint, mint a bent. Megigazítom a majomkenyérfa cserepét, ami most azt jelenti, hogy arrébb taszigálom, hogy érje el a nap a leveleit, simogassa, amíg teheti, mert holnap beviszem, vége van a nyárnak, ha beleszimatolok a szélbe, érzem a telet, a jeget és a kéket. Itt az idő. Megértettem. Azt az ígéretet kaptam, hogy a sötétség világosság lesz. Az éjszaka pedig nappal. Komolyan veszem. Minden lámpát felkapcsolok. Versenyeznek a nap fényével. Én vagyok a zsűri. Mindkettő első helyet kap. A francba a nyertesekkel!!!

Ki kell szellőztetnem a lakást.

Ki kell szellőztetnem magamat.

Hagyjam, hogy levegőt hozzon a megérkező? Hagyjam, hogy a pulcsim alá nyúljon a szél, és lekapja rólam a régit? Melegek a múlt illatai. Friss, ami jön. A bőröm forró. Ha hideg a keze az újnak, akkor dideregni fogok, amikor hozzám ér, de megszárad az izzadt fáradtság, kisimulnak a gyűrődések.

- Vérszagod van. Tudod? Sokat éltél. Sokat is kell még. Nem jó, ha hagyod, hogy kibuggyanjon a véred és megfesse a tökéletes, tiszta, rendezett tereimet. Ez bontja a teljességet. Megint darabokra szakad az egész. Persze, adok papírtörlőt, minőséget, ami felissza, beissza, megissza. Nehogy már a vajszínű kárpit foltos legyen! De én érzem. Szagot fogok, szimatolok. Szeretem az életet, főleg ha meleg és vörös. Jajjj, nagyon szeretem... Te mit szeretsz?  Ezt elfelejtettem megkérdezni.

- Majd.