Mit rajzolnál magadra?
Fát? Madarat? Tollat? Keresztet? Indákat, amik a fát ölelik, mert nem engedhetik a madár tollát a földre hullni, keresztben fonják a mintát, hogy legyen szimmetria a nonfiguratív kompozícióban?
Kerüli a tükröket. Megint. Nem is emlékszik, mikor látta magát utoljára úgy, ahogy van. Teljes egészben, meztelenül, tiszta és erős fényben. Nem is akar emlékezni. Sokkal könnyebb azt gondolni, hogy soha sem látta magát olyannak, amilyen valójában. Más sem látta. Megnyugtató. De itt szó sem lehet nyugalomról. Bemegy a fürdőszobába. A kád fölött ott a tükör. Hátat fordít neki, úgy vetkőzik le. A zokni beleakad a nadrág szárába, dühösen cibálja, annyira ideges, hogy ki sem fordítja, amikor a szennyesbe dobja. A kényszerek vigyázba vágják magukat, a falhoz szorulnak, hogy elférjen a szűk térben a feszültség. Csukott szemmel lép, csukott szemmel emeli fel a fejét, akkor sem lát, amikor végre szembe mer nézni saját magával. Hunyorog. A csuklójával itatja föl a könnyeket, amiket a félelem sírt az arcára. Éles a kép. Bámulja a nőt, aki a tükörben áll. Sokáig. Aztán előre hajol, két kézzel támaszkodik a kád peremére. Nem bírja el a karja, térdre esik. A fájdalom erős, a tarkójáig csap, az állát is bevágja, a szájából kifröccsenő vér bíbor pöttyöket fest a tükörre. Van szőnyeg. Vastag, puha. Onnan nem látni semmit. Összegömbölyödik.
Na!!! Hagyd már! Figyelj! Rám figyelj! Azt kérdeztem, hogy mit rajzolnál.
Mit rajzolnál magadra?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése