A maszkokat akkor szerettem meg, amikor megéreztem Velence szagát. Nem megy ki az orromból. A rohadó élet, a sós víz és a középkor olyan illat, amit ha egyszer megkapsz, akkor emlékezni fogsz rá, amíg levegő áramlik a tüdődbe, nem por. Látom, ahogy talpig fekete selyemben dőlök penészes, máladozó falaknak. Látom, ahogy a csillagok a lagúnák vizében pancsolnak, ahogy festett arcok nevetnek könnyekben úszó boldogságot, ami a pillanatot imádja, engedi a múltat, legyint a jövőre. A kesztyű fölé húzott briliáns fénye a tükrökben lejt önimádó táncot. A forró sóhajokból pára szitál, bekúszik a szoknyák alá, és ahol elfogy a combon a harisnya, oda tapad.
Azok a maszkok a szájat hagyják nyílni, a szemeket varázslatosra festik.
Ezek a maszkok befogják a szájat, a szem pedig keresi a szavakat, amiket most már csak látni lehet, mondani nem.
Ideérsz. Leveszed rólam ezt a maszkot, ami nem engedi át a hangomat, és én eléneklem neked a halált, ami az örök életig vezet.
Amikor itt leszel, előveszed azt a maszkot. Rám adod. Folytatod a dalomat, a számba csorognak a hangjaid, oldják az ízemet. A szememben meglátod a vízen ringatózó csillagokat, és a felismerés gyönyöre összetöri a valóságot. Belelépek a szilánkokba. Nem sírok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése