Csak óvatosan!

- Nem akarok tőled semmit.

- Rendben...

  De tisztázzunk valamit!

  Nálad a semmi, az mit jelent?

-  Te figyelsz???!!!

Hídvám

Mit?

Mit akar?

Mármint, a nő, az mit.

Megmondom...

Végre megmondom, mert bár erről maszatolom a szavakat itt már jó ideje, nem vagy képes felfogni.

Tagolom lassan, érthetően, világosan.

A nő, az férfit akar.

Látom, ahogy félre húzod a szádat. Ezt most aztán megaszondtam, ahogy szoktam. De babám, nem tudok többet mondani.

Elfogyott a magyarázat, kaparászom a kanállal a fazék alját. 

Mert ez van, nincs más.

A tavasz bedübörög a lehúzott ablakon, ahogy átszelem a várost. Északról délre, ahogy szoktam.

A vékony kardigán is sok, de legalább a nadrág bőven hagy helyet szabadon a vádlimon. Majd ott veszek levegőt, hiszen az arcomon mindent takar a maszk, csak a szemem villog, most legalább nem panaszkodhat, hogy elveszi róla a figyelmet a száj.

Sok ez most.

A város mohón tapogatja a karosszériát, biztosan poros lesz és maszatos, hiába töröltem ragyogóra indulás előtt, annyira felesleges volt ez is, amennyire ez az út az.

Mert amiért elindultam, amiért megérkeztem az építkezés zajától mindig hangos helyemre a platánok alatt, az koszos, homályos tócsákba gyűlt a lábaimnál, és amikor beleléptem, felcsapta az arcomba a mocskát.

Itt vagyok.

Tudnod kellene. Érezned, szagot fogni, ahogy régen a vadászok tudták, hol rejtőzik a suta. De neked tele van az orrod jobb szagokkal, a szemed másfelé néz, a figyelmed, a figyelmed pedig annyira szilánkos, hogy ha véletlenül rám potyog, azonnal véresre karcol.

Ott voltam.

Minek?

Tudnom kellett volna, hogy melyik partja az én oldalam a Dunának. 

De a híd hagyta, hogy utam legyen vissza.

Hogy hazataláljak.

A hídvám?

Na, az drága volt.

Három órán keresztül tanultam meg, tanultam újra, hogyan kell levegőt venni úgy, hogy elég legyen.

Mit akarok?

Mit akar a nő?

Semmit.

Mindent megkapott.

Fejben

Fejben dől el.

De el kell jutni odáig.

A talpamnál kezdődik, ami egyébként régebben teljesen hidegen hagyott. Ma már másképp gondolok a tappancsaimra. Hálás vagyok nekik, mert visznek.

Jó. Nem mindig úgy, ahogy én szeretném, és nem mindig oda. De ezt elnézem nekik. Csak nekik.

Van még más is a lábakkal, de abba belepirulnék. 

Talpig.

Hagyjuk!

A többit is.

A vádlimat, a combomat, az ölemet, a hasamat, a mellemet, a vállamat és a nyakamat.

Azt főleg.

Mert ahogy mondtam, most csak a fejem van.

Oda kell mindent beszuszakolnom. 

Nagy fejem van.

Babafej, belefér.

A minden.

- Ja, hogy nem mondtam a lényeget.

- Sosem mondod.

- Ugyan, csak hozzám erős befogadói aktivitás kell.

Pocsolya

Hüppögve álldogál.

Lóg a medve az egyik kezében.

A másik keze a szájában van.

A nagyujját szopogatja.

Már tudja, hogy nem fog elkopni, hiába riogatták annyit vele, marad akkora, amekkora volt, csak a durván lenövő géllakk éles peremét kell elkerülni a nyelvével, ha nem akar fémes, édes ízeket nyelni könny helyett.

Szánalmas.

Billeg.

Legalább ritmusra.

Mert ott a zene a sportfülesben, betölti talptól szívig, följebb nem, mert a dallam nem való a fejnek, nem való az agynak, olyan balegyenessel repíti messzire a gondolatokat, hogy jobb, ha lezár minden a mellkasnál, ott amúgy is fáj a beszorult pánik, hátha kioldja a végtelenre állított "dream on".

Suta ez a tánc.

Mint minden páros műfaj, ami magára marad.

Rászólnék, hogy legalább húzza ki a hátát, a rohadt életbe, mert púpos lesz a nyaka, aztán lóghat a rúdon, amíg le nem rántja a sűrű, fekete örvény, ami a bokáját öleli olyan végtelen ragaszkodással, mint az igaz szerelem.

Homályosan lát, de annyira néz, annyira akarja, hogy élesedjen a fókusz, hogy követem a szemét, bemérem az irányt, dőlök én is, vele együtt, jobbra és balra, hogy legalább tudjam, mi a franc baja van már megint, mert ha az öreg maci buksija kell, akkor három éves a szint, kérdezni sem érdemes, mozdulni sem szabad.

Megvan.

Látom.

A tavat nézi.

A tavat nézné.

Ha lenne.

De nincs ott.

Nincs ott a tó!

Csak egy pocsolya.

- A kurva életbe...

- Szájba vágjalak?!!!

- Abba. :)

Válasz

Eszem.
Lassan.
Megfontoltan.

Mert minden íz fontos, és aztán még fontosabb az, hogy az ízekből, ahogy összeérnek, ahogy eggyé olvadnak a számban, új íz legyen. 

Olyan, annyira új, annyira más, ami meglep, amitől nyelni akarok, már nem óvatosan, hanem önfeledten, mohón, éhesen.

A szőlő kicsit túlérett, mézesen édes, roppan a sötétkék burok, csordul a sűrű lé, megfesti a nyelvemet.

A sajt erős, sós, konkrét, mégis lágyan tapad az ínyemre, arany a színe, napból van. Érzem.

Együtt pedig zene lesz a szőlő és a sajt.

Beledőlök a dallamba, és minden más kint marad.

Amit érzek, azt szavakba rendezem.

Amit megélek, amit megértek, azt is.

Mindent.

Dúdolva, szórakozottan, rutinosan élezem, formálom a mondatokat.

Fegyverré.

Könnyű, hajlékony, törhetetlen, halálos erejű karddá.

Nem.

Nem adom neked.

Hiba lenne.

Brutális, ostoba tévedés.

Gondolkozz!

Figyelj!

Még rá kell jönnöd pár dologra.

Mert kurvára nem mindegy, hogy ki a szőlő.

Ki a sajt.

És ki az, aki eszik.

- És az új íz???
- Nyugi. Túlgondolod...

Gyere be!

Szétnyitom az ujjaimat. Nézem, ahogy üres lesz a tenyerem. A vonalak kirajzolják a lényeget. Hogy mindent érzek.

Akkor pedig teljesen felesleges kapálódzni.

Ugye.

Gyere be!

Foglalj helyet!

A cipőt? Dehogy. Majd ha elhúztál, mindent letörlök, amihez hozzá értél, helyre tolom a széket, megigazítom a párnákat a kanapén, elpucolom a nyomaidat és kiszellőztetek. Végül pedig mindent kitörlök magamból is. Mindent, amit bennem hagytál.

A cipő, a cipő az ehhez képest smafu.

Mondd csak, hallgatlak.

Úgysem veszed észre, hogy jó ideje már csak hallom, amit mondasz. Nyilván értem is. De nem jön be, megrágom és kiköpöm. Mert nincs jó íze, és nincs hozzá gusztusom.

Nem kívánom a szavaidat.

Téged sem kívánlak.

Tágra nyitom a szememet, keresztbe teszem a lábamat, hogy megvillanjon a csupasz bokám.

Megnyalom a számat és mosolygok.

Némán.

Szépen.

Nem.

Ez túl finom.
Túl nőies, túl lágy, indirekt és félreérthető.

Rád kellene tapadnom. 

Medúzaként, ezer karral ölelni, ezer lábbal átfogni, magamba húzni, elnyelni, kiszívni belőled minden nyamvadt erőtlenséget, bizonytalanságot, félelmet és zavaros gondolatot.

Helyetted dönteni.

Helyetted élni.

Persze.

Hogyne.

Lesheted!... :)

Nap

Kifekszem.

Ruhában.

Aztán melegem lesz. Leveszem a hosszú ujjú fölsőt, hogy a vállamat is adjam neki.

Aztán leveszem a hosszú szárú alsót, hogy a combomat is adjam neki.

Érzem, ahogy megérint.

Az ő kezét nem lehet megállítani, megfogni és finoman, de határozottan leemelni magamról.

Neki lehet.

Mindent lehet.

Nem fertőz.

Nem bánt.

Nem akar semmit elvenni.

Adni akar.

Hagyom.

Forró lesz a bőröm.

Lángra gyújt.

Kék lesz a fényem.

Tengerkék.

Majd kioltja a szó.

Majd kioltja az éjszaka.

Pedig milyen szép lenne, ha kéken ragyogna a sötét.

Istenem, az gyönyörű lenne!

Legyen legalább közel a nap.

Ha már a gyönyör lemondott rólam...

Nem vagyok éhes

Felírom.

Megcsinálom.

Kipipálom.

A nagy büdös francot!!!

Felírom, nem tudom megcsinálni.

Mert nem írom fel, amit megcsinálok.

Főznöm kell.

Cseszhetem a pipákat...

Szállnak az illatok.

Kapor, paradicsom és tarja van a levegőben.

A hátamban feszül mereven, kegyetlenül a fáradtság.

Kihúzom magamat, próbálom felemelni a fejemet, de olyan súly van a nyakamon, amit most nem vesz le rólam a telehűtő katonás rendje sem.

- Megetetlek.

- Nem vagyok éhes.