Hídvám

Mit?

Mit akar?

Mármint, a nő, az mit.

Megmondom...

Végre megmondom, mert bár erről maszatolom a szavakat itt már jó ideje, nem vagy képes felfogni.

Tagolom lassan, érthetően, világosan.

A nő, az férfit akar.

Látom, ahogy félre húzod a szádat. Ezt most aztán megaszondtam, ahogy szoktam. De babám, nem tudok többet mondani.

Elfogyott a magyarázat, kaparászom a kanállal a fazék alját. 

Mert ez van, nincs más.

A tavasz bedübörög a lehúzott ablakon, ahogy átszelem a várost. Északról délre, ahogy szoktam.

A vékony kardigán is sok, de legalább a nadrág bőven hagy helyet szabadon a vádlimon. Majd ott veszek levegőt, hiszen az arcomon mindent takar a maszk, csak a szemem villog, most legalább nem panaszkodhat, hogy elveszi róla a figyelmet a száj.

Sok ez most.

A város mohón tapogatja a karosszériát, biztosan poros lesz és maszatos, hiába töröltem ragyogóra indulás előtt, annyira felesleges volt ez is, amennyire ez az út az.

Mert amiért elindultam, amiért megérkeztem az építkezés zajától mindig hangos helyemre a platánok alatt, az koszos, homályos tócsákba gyűlt a lábaimnál, és amikor beleléptem, felcsapta az arcomba a mocskát.

Itt vagyok.

Tudnod kellene. Érezned, szagot fogni, ahogy régen a vadászok tudták, hol rejtőzik a suta. De neked tele van az orrod jobb szagokkal, a szemed másfelé néz, a figyelmed, a figyelmed pedig annyira szilánkos, hogy ha véletlenül rám potyog, azonnal véresre karcol.

Ott voltam.

Minek?

Tudnom kellett volna, hogy melyik partja az én oldalam a Dunának. 

De a híd hagyta, hogy utam legyen vissza.

Hogy hazataláljak.

A hídvám?

Na, az drága volt.

Három órán keresztül tanultam meg, tanultam újra, hogyan kell levegőt venni úgy, hogy elég legyen.

Mit akarok?

Mit akar a nő?

Semmit.

Mindent megkapott.