Pocsolya

Hüppögve álldogál.

Lóg a medve az egyik kezében.

A másik keze a szájában van.

A nagyujját szopogatja.

Már tudja, hogy nem fog elkopni, hiába riogatták annyit vele, marad akkora, amekkora volt, csak a durván lenövő géllakk éles peremét kell elkerülni a nyelvével, ha nem akar fémes, édes ízeket nyelni könny helyett.

Szánalmas.

Billeg.

Legalább ritmusra.

Mert ott a zene a sportfülesben, betölti talptól szívig, följebb nem, mert a dallam nem való a fejnek, nem való az agynak, olyan balegyenessel repíti messzire a gondolatokat, hogy jobb, ha lezár minden a mellkasnál, ott amúgy is fáj a beszorult pánik, hátha kioldja a végtelenre állított "dream on".

Suta ez a tánc.

Mint minden páros műfaj, ami magára marad.

Rászólnék, hogy legalább húzza ki a hátát, a rohadt életbe, mert púpos lesz a nyaka, aztán lóghat a rúdon, amíg le nem rántja a sűrű, fekete örvény, ami a bokáját öleli olyan végtelen ragaszkodással, mint az igaz szerelem.

Homályosan lát, de annyira néz, annyira akarja, hogy élesedjen a fókusz, hogy követem a szemét, bemérem az irányt, dőlök én is, vele együtt, jobbra és balra, hogy legalább tudjam, mi a franc baja van már megint, mert ha az öreg maci buksija kell, akkor három éves a szint, kérdezni sem érdemes, mozdulni sem szabad.

Megvan.

Látom.

A tavat nézi.

A tavat nézné.

Ha lenne.

De nincs ott.

Nincs ott a tó!

Csak egy pocsolya.

- A kurva életbe...

- Szájba vágjalak?!!!

- Abba. :)