Válasz

Eszem.
Lassan.
Megfontoltan.

Mert minden íz fontos, és aztán még fontosabb az, hogy az ízekből, ahogy összeérnek, ahogy eggyé olvadnak a számban, új íz legyen. 

Olyan, annyira új, annyira más, ami meglep, amitől nyelni akarok, már nem óvatosan, hanem önfeledten, mohón, éhesen.

A szőlő kicsit túlérett, mézesen édes, roppan a sötétkék burok, csordul a sűrű lé, megfesti a nyelvemet.

A sajt erős, sós, konkrét, mégis lágyan tapad az ínyemre, arany a színe, napból van. Érzem.

Együtt pedig zene lesz a szőlő és a sajt.

Beledőlök a dallamba, és minden más kint marad.

Amit érzek, azt szavakba rendezem.

Amit megélek, amit megértek, azt is.

Mindent.

Dúdolva, szórakozottan, rutinosan élezem, formálom a mondatokat.

Fegyverré.

Könnyű, hajlékony, törhetetlen, halálos erejű karddá.

Nem.

Nem adom neked.

Hiba lenne.

Brutális, ostoba tévedés.

Gondolkozz!

Figyelj!

Még rá kell jönnöd pár dologra.

Mert kurvára nem mindegy, hogy ki a szőlő.

Ki a sajt.

És ki az, aki eszik.

- És az új íz???
- Nyugi. Túlgondolod...