A fotelban ücsörög, kicsit lecsúszva, a lábát feltette a kanapé szélére, így a legkényelmesebb. Eszik, mert eszébe jutott, hogy azt is kell. Eszik, mert arra sosincs elég idő. Most van. Nagyokat harap, rág és nyel. Tele van a gyomra, de nem hagyja abba, hiába kopnak az ízek, ahogy múlik az éhség, hiába érzi, hogy elég volt, hogy nem kell több súly a hasára, mert legurul róla a bugyi, és rángathatja vissza, ami annyira kiábrándító, hogy akkor inkább fel sem kellene venni.
Valami nagyon édes, túlcukrozott és olcsó sorozatot bámul, de ettől sem lesz rosszul, azon töpreng, hogy vajon van-e a szekrényben még valami, amit magába tömhetne fojtásnak. De nincs ereje feltápászkodni, hogy megnézze. Amúgy is jön majd az erőpróba éjjel, amikor kilöki az ágyból a zabálási roham böjtje, savat fog köhögni, magát fogja átkozni, és levélszámra fogja nyelni a gyógyszert. Sebaj. Még van pár óra addig. A sztorira koncentrál.
A vámpírfiú nem akarja bevallani, hogy szereti az emberlányt, és nem csak a vérét kívánja szívni. Az emberlány már annyit várt, meg annyit jelezte, hogy szabad az út a szívéhez, hogy az egy közlekedési lámpának is a becsületére válna, így kezdi unni a fiú nyűglődését. Dolgoznak, nyomoznak, elvannak, a lány egyre exebb barátja közben sajnos meghal, és még a vámpírfiú sem tudja visszahozni, hiába könyörög az emberlány. Közben kicsit emberfiú lesz a vámpírból valami csodafűszertől, és akkor napoznak a tengerparton, meg együtt esznek szőlőt, megélik a csodát, hogy mi is lenne, ha... (Itt azért kezdi rontani az élmény minőségét a gyomra, mert fura hangon morog, és tompán fáj az étel puszta látványa is, viszont tudja, hogy a piknik szőlő nélkül, az olyan, mint a vámpír fogak nélkül, így figyeli tovább az eseményeket.) Nem maradt le semmiről, mert a fiúnak meg kell mentenie a lányt, ezért visszaváltoztatja a legjobb barátja azzá, ami eddig is volt, vámpírrá. A barnulásnak annyi, a kínlódás folytatódik, lány pislog, fiú nézi, de csak a bűnügyek oldódnak meg, ők továbbra is maradnak kötve. Aztán az utolsó részben a lány összekapja a szoknyáját, és jól megmondja a fess vámpírnak, hogy ez bizony tarthatatlan, bírhatatlan, erre a fiú bátran kimegy az ajtón, a lány azt határozottan becsukja utána. A fal két oldalán nyomják össze a homlokukat, ahogy kell. Hatásszünet, erős közelik, kék és fekete szemek totálban, könnyben, amíg a vámpír nagy levegőt nem vesz, és nyafogás helyett bekopog, (persze nem mondja a lány, hogy gyere be, borul az egész vérszívó szabályzat, de ez most kukmindegy) bemegy, röviden összegzi, amire jutott, hogy mindegy, ki a vámpír, ki az ember, meg hogy lesz majd ezután, most csak az számít, ami van, és az van, hogy ő szereti a lányt. Na. Végre.
Most kellene rókázni. Nem megy. Kinyomja a tévét, a távirányítót a földre dobja, fölhúzza a lábát a háborgó hasáig, átöleli a térdét. Gondolkozik. Aztán minden előzetes hüppögés nélkül sírva fakad.
Hangosan zokog.
Viszonylag hamar abbahagyja.
Feláll, a szekrényhez lép, megnézi, van-e benne még valami. Ha van, meg fogja enni.
Ha nem fér el benne, ha nem marad meg benne, akkor is.
