Álom

Öblítő szaga van a napoknak. Pedig még van, ami nem tiszta. De ilyen az ősz. Meg kell mosdatni, ki kell fényezni, le kell törölni, hogy ne legyen párás, ne legyen homályos.

Ne!!!

Szebb, ha mosódik. Szebb, ha ködös, ha olvad, ha határtalan, foghatatlan, ha folyik.

Az elmúlt szerelem velem maradt.

Elküldtem, de ha halkan megszólítom, válaszol.

Nem ment elég messzire.

Hallom.

Vagy csak visszhang, ami bennem hullámzik, senki másban. Ez is lehet.

Magammal beszélgetek.

A tündér pedig türelmesen üldögél a parton, és a lábujjaival bűvös köröket rajzol a vízbe, hátra dől, a könyökére támaszkodik, titokzatos mosollyal figyel. Várja, hogy eltűnjek végre, hogy újra ő legyen az egyetlen, a pótolhatatlan, az igazi.

De tudjuk, én is, ő is, hogy csak a víz az igaz, a víz visz mindent, csak a víz létezik.

Ami lángol, illúzió, tüzes álom, amiből nedves lesz az ébredés, csobogó a reggel, áradó a nappal, örvénylő az éjszaka.

- Hol van a baba?

- Alszik.

- Ébreszd fel!

- Én? Alig bírtam elaltatni...