Egyre több okom van a félelemre.
Egyre kevésbé félek.
Ez normális?
Nem féltem, amikor jégbe dermedtem, és törtem, roppantam, aztán robbantam, olyan éles és apró szilánkokra, amik ellen nincs védelem, nincs takarás, nincs gyógyszer, nincs gyolcs, ami bekötöz és elaltatja a fájdalmat. Csak daloltam, csak hagytam, hogy doboljon ritmust a tél, és a mínuszok voltak a vokál a szólam alatt, ami belőlem szállt a hóesésben, de sosem ért a felhőkön túlra.
Áténekeltem a telet.
Áténekeltem a nyarat is.
Altban, mélyről kiszakadó hangokkal, amik nem a számból csorogtak, hanem az ölemből fakasztottak olyan forró patakokat, amiket a lepedő próbált felinni, de hiába, mert a gyönyörű áradás folyóvá duzzadt, és elmosta az öntudat gátjait.
Most is dúdolok.
Halkan, mert az ősz füstösre égette a hangomat. Kottát rajzolok a combomra, hangjegyeket karcolok a talpamra, dallamot masszírozok a vállamra, amikor magamat ölelem.
Mire megint itt lesz a tél, megnémulok.
A félelem zizegve hullik a lábam elé.
Kuss legyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése