Hozzád

Mindig van első perc. Mindig van utolsó perc.

De mi van közöttük? 

Mennyi?

Mire?

Miért?

Kinyúlt, puha, kényelmes, kicsit sem szexis hálóingben, az ágyban, a falnak dőlve, félig vakon tapogatja ki a betűket.

Ír, mert nem tudta elmondani, amit kellett volna. Nem fértek szavak az estébe, nem fértek az éjszakába sem. Hajnalban pedig nem beszél. Reggel sem sokat. Nem is biztos benne, hogy van e egyáltalán valami mondható. Olyan kényelmes a csend. Olyan süket, olyan vak, olyan naiv.

A fehér párna bezzeg a rózsaszínnel sutyorog arról, amiről nem is lenne szabad tudniuk. Jobb lenne, ha inkább arra koncentrálnának, hogy megszáradjanak. Nedvesek a vágytól meg a könnyektől. Ha sírtál már úgy, hogy semmi okod sem volt rá, ha írtál már úgy, hogy nem volt mit mondanod, ha szerettél már olyan mélyen, hogy észre sem vetted, talán érted.

- Baba, kihez beszélsz?

- Hozzád. Ki máshoz?

- Maradj csendben!

- ...