Kint vagy bent

Mindig ezt csinálja. 

Csak egy kicsit, aztán nagyon lesz belőle.

Most a takarítás. Csak egy kicsit. Persze rendesen, de normál tempó, portörlés, porszívózás. Alapok.

De a folyosó üvegablakai olyan hangosan nyüszítenek, hogy légyszi, látod, megvert minket az eső, beszőttek hálóval a pókok, összefröcskölt a sár. Na jó. Legyetek tiszták. Holnap úgyis zápor jön, idióták! Ablakmosás után azonnal foltok, hogy egy napig se tartson ki a tökéletes.

Évszakcsere, tároló-pakolás, kiveszi az ősz színeit, leveszi a nyár koszorúját.
A fejéről is.

És a függönyök... Nem nyafognak, csak olyan furán kemények, pedig puhán kellene lebbenniük, ahogy a a huzat csábítja őket abba a táncba, amiben nem kér fel senki senkit, mindenki magával ropja.

Legyen az első a nappali. Az tíz függöny, mert sok az ablak, sok a fény. Ez az ára a ragyogásnak. És a vasalás is megúszhatatlan. Ha már belekezdett, akkor nincs kicsit gyűrött, hanem minden simán lobbanjon, reppenjen, szálljon az ég felé, ha az üvegbe csapódik a nyomorult, akkor is.

Hol a deszka? Utál vasalni.

A többit máskor, mert minden elfogy egyszer. A vasárnap is.

Ennyivel is garantáltan  kinyírja a derekát, a hátát, a karját és a vállait.

Majd holnapra csitul. Legalább kevesebb ideje marad arra, hogy másokkal törődjön.

Mert mások azt hiszik, hogy ma pihen, hogy ma direkt van csendben, hogy ma magával van elfoglalva, hogy ma összegez, meg keménykedve keményedik.

Dehogy.

Csak takarít.

Reggeltől estig. 

Töröl, mos, porol, hogy aztán egy óvatlan mozdulattal azt is kirázza az ablakon, amiről azt gondolta, hogy nem tudna nélküle élni.

Hoppá... Hosszan nézi.
Ott hagyja.

Nem nyúl utána.
Annyira fáj már mindene, hogy ez most egyszerűen nem megy.
Arra gondol, hogy így legalább kiderül, hol van a helye. 

Kint vagy bent.

- Baba, megint a kényszerek.
- Igen. Rendet kell rakni. 
- Kint vagy bent?
- Ahol vagyok. Ott.