Szerelem?

Nem is tudom, hányszor hallottam már. Hogy ha szerelem volt, akkor az más. Akkor nem számít, hogy lángoltak a falak, ropogva égett az otthon, hogy megváltoztak, máshogy fordultak, a semmibe zuhantak sorsok, életek. Mert ez szerelem volt!!!

Komoly? Ez az örök mentség? Ez feloldoz minden bűn alól? De akkor hol az áldozati bárány, akinek a vére tisztára mossa a szerelmes szíveket? Hol? Ki az? Vele mi a franc van???

"Nem tehetek róla édesem, értsd meg, szerelmes lettem. Csak úgy jött, vitt, és minden más ment a kukába. Az életünk, a ház, a kocsi, a munkám, a gyerekek és a méltóságom is. Na jó, lehet, hogy ezek közül maradt végül ez-az, de te akkor is repültél, mint a vadgalamb, olyan ívben, olyan messzire, amennyire csak hajítani bírtalak. Jól dobok. Van gömbérzékem."

Ez olyan ócska.

Vagy mégsem?

Ez az, amit mindenki megért, mindenki elfogad, ami után nincs kérdés, nincs szükség magyarázatra, mert belefojtja a jogos felháborodást abba is, aki viszi a balhét.

Hja... szerelem. Az más...

Jó.

Legyen szerelem.

Gyújts bennem tüzet, lobbanjak, narancs fényekben fürdő fáklyaként világítsam meg az eget, vörös selyem tapadjon a mellemre, csússzon le a csípőmről, szánkázzon végig a combomon, és a bokámat égesse, amikor a lábam elé omlik. Arany hamu szitáljon rá a bőrömről, mert végigsimítod a testemet mindenhol. Parázslik.

De ez csak engem ment fel.

Én nem akarlak téged meggyújtani.
Utálom a tüzet.
Víz vagyok.
Meg amúgy is.

Meg amúgy sem.

- Érezted már az égő hús szagát babám?

- Nem.

- Iszonyú. Sosem fogod elfelejteni.