Hosszú

Lógatja a fejét. Nehéz. A haja a szemébe hullik. Hosszú.
Amit a mának adott, annyi volt, hogy nem maradt semmi.

Elmondta, hogy hogyan kell támogatni valakit, akit ránk bíznak, vagy aki ránk bízta magát. Közben azon gondolkozott, hogy kiben bízott, kiben bízik, és egyáltalán mit jelent az szó, hogy bizalom.

Elmondta, hogyan kell vezetni egy szervezetet, és háromszor is úgy lépett hátra, hogy az asztal a combjának csapódott, pedig az első fájdalom után sima ügy lett volna egy lépéssel elkerülni a következő ütközést, de a teret sem érezte, nemhogy önmagát. 

Beszélt szerepekről. Ő, aki azt sem tudja, kinek az arca van éppen a maszk mögött, amit letépni sem lehetne már, úgy összenőtt vele.

Stratégiát, rendet, eljárásokat, ütemezést, programokat vázolt logikus ívben, elemző ábrákkal, tisztán, szépen, miközben a káoszt tuszkolta vissza magába nagyokat nyelve, nehogy lehányja a katonás sorba pakolt jegyzeteit.

Úgy dőlt a lift oldalának, mint aki tudja, hogy a mozdulat olyan üzenet, amit ha dekódol az őt néző férfi, akkor veszélyesen szűk lesz a fémbe zárt doboz, ami velük emelkedik. De nem volt nő, csak egy könnyű, fehér rongyokba csavart forró test, ami a fal hűvös érintését kívánta, semmi mást.

Reggel még tavaszt lélegzett, délben nyáríze volt annak, amit mondott, este pedig az ősz karja emelte be a kormány mögé, hogy megérkezhessen a téli éjszakába. Ott töltheti föl az ürességét jéghideg kortyokkal. Megégetik a torkát, még mélyebb, még rekedtebb, még bársonyosabb lesz a hangja.

Nem hallja senki.

Billen a feje. A nyaka meztelen, mert a haja pőrén hagyta, az arcára omlott. Hosszú. 

- Nincs is hosszú hajad!

- Nem is lesz.

- Pedig az babásabb lenne... Sötét, hullámos lobonc, amitől nevet, akihez hozzáér.

- Tudod, hogy nem nevetne.

- Tudom. De muszáj mindig elrontani a mesét?!!!

- Ezért rövid.