Ne szólj hozzám!
Majd én szólok hozzád.
Ha azt látom, hogy van értelme beszélni.
Ha azt látom, hogy a nap úgy festi meg a halványszürke falakra ragasztott aranyzöld betűket, hogy az ige életre kel a fénytől, és a fejem fölött örvénylik spirálban. Lehúz, hogy felemeljen.
De amíg a csók a kávésbögrén ragyog, nem a számon, és alig tudom uralni az ujjaim remegését, hogy ne essen ki a kezemből a porcelánba merevedett gyönyör, addig nem szédülhetek a szavaidba.
Inkább a szőnyeg közepére tolom a széket.
Tartja a derekamat.
A gerincemre simul.
Nem karol át.
Gurul.
Olyan könnyű lendületbe hozni.
Velem pörög, ahogy lököm, arra, amerre dőlök, annyira, amennyire akarom.
- Helyre toltad a széket?
- Persze.
- Becsuktad az ajtót?
- Be.
- Kopogjak?
- Ne.
- Akkor honnan tudod, hogy megjöttem?
- Onnan, hogy belépsz.
- Bezártad az ajtót!
- De nem kulcsra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése