Alkalmas

Nincs idő. Az órák megálltak. Nem mélyülnek a ráncok tovább. A kék foltok pedig soha sem lesznek feketék, lilák, kicsit zöldek, egyre halványabbak. Kékek maradnak. Nincs gyógyulás. 

Most, ebben a kifeszített, teljesen mozdulatlan pillanatban kell előhúznod a kardodat. Iszonyú erővel, tökéletes profizmussal, semmire sem gondolva vágd le a fejemet. Hogy vége legyen az örökkévalónak. Ezt akarom. Ha megteszed, akkor újra indul minden. És alkalmas leszek valamire. Talán.

- Mikor alkalmas neked?

- Mi?

- Az, hogy találkozzunk. Hogy együtt legyünk.

- Együtt?

- Összefonódva. Úgy, hogy annyira bújsz, hogy az már majdnem gyerekes, mégis vágy lobban bennem, nem ringatni akarlak, hanem ha már ennyire tapadsz, akkor még közelebb húzni, beléd merülni, ott lángolni, veled égni olyan hamuvá, ami arany, nem szürke, amiből élet lesz, nem halál.

- Ez szenvedély.

- Az.

- Rendben. Mikor alkalmas nekem a szenvedély? Nézzük csak. Kell a naptáram. Mindegyik. Az is, ami online mutatja a perceket, az is, ami a hűtőn van, amiben pipálni szoktam azt, ami már mögöttem van. Az a kedvencem. De az is kellene, ami a szemem mögött írja az időmet, csak nem tudom, hány lap van még hátra, ezért ha lehet, akkor inkább azt hagyjuk.

- Most komolyan... Naptárak?!

- Persze, hogy tudjam, mikor alkalmas. És amikor megtalálom, akkor nyilván még semmi sem lesz biztos, mert lehet, hogy neked nem lesz megfelelő az, ami nekem. Nem?

- De. Értem.

- Érted?