Irodalom?

Résnyi a szeme. A szempillák füstfátyolt legyeznek a valóság elé, így pedig minden valótlan.

Vékony a keze, a nyár udvarias csókjaitól még aranybarnák az ujjai, de a gyűrűk lepotyognak róluk, ha az ég helyett a föld felé nyúl.

A hasa gömbölyödik. Oda gyűlik minden, ami emészthetetlen, rárakódik a csípőjére, kipárnázza, kitölti, elnehezíti.

Az asztalra könyököl a monitor fényében, a tenyerét az arcára tapasztja, felhúzza a szemhéját, hogy nyíljon a rés, és a keze mögött legalább ott legyen a világ, amit elképzelhet. A gyűrűk az ujjtövekre csúsznak, annyira föl, hogy ennél már nincsen beljebb. A hasa gömbölyű, a súly az ölét nyomja, a dereka már egyenes. Egyenletesen, nyugodtan veszi a levegőt, azt akarja, hogy ami hamarosan megszületik benne, mese legyen, mégis igaz, tömény, de szomjat oltó. Beszélő írás, sehogy sem irodalom.

Ha majd az utolsó szótól is megszabadul, és azt gondolja, hogy könnyű és üres, akkor várj egy kicsit, mielőtt félresimítod a haját a tarkójáról. Csak akkor kezdd el oda rajzolni azt, amit érez, amikor már biztos benne, hogy nincsenek érzései.

- Mi az irodalom?

- Mit tudom én.

- Akkor miért írsz?

- Mert olvasnak.

- Mi a jó illusztráció?

- Ami találkozik a szöveggel, megöleli, és az pontosan illeszkedik a karjába.

- Érti is?

- Minek? Megtartja.