A fotelban ücsörög, kicsit lecsúszva, a lábát feltette a kanapé szélére, így a legkényelmesebb. Eszik, mert eszébe jutott, hogy azt is kell. Eszik, mert arra sosincs elég idő. Most van. Nagyokat harap, rág és nyel. Tele van a gyomra, de nem hagyja abba, hiába kopnak az ízek, ahogy múlik az éhség, hiába érzi, hogy elég volt, hogy nem kell több súly a hasára, mert legurul róla a bugyi, és rángathatja vissza, ami annyira kiábrándító, hogy akkor inkább fel sem kellene venni.
Valami nagyon édes, túlcukrozott és olcsó sorozatot bámul, de ettől sem lesz rosszul, azon töpreng, hogy vajon van-e a szekrényben még valami, amit magába tömhetne fojtásnak. De nincs ereje feltápászkodni, hogy megnézze. Amúgy is jön majd az erőpróba éjjel, amikor kilöki az ágyból a zabálási roham böjtje, savat fog köhögni, magát fogja átkozni, és levélszámra fogja nyelni a gyógyszert. Sebaj. Még van pár óra addig. A sztorira koncentrál.
A vámpírfiú nem akarja bevallani, hogy szereti az emberlányt, és nem csak a vérét kívánja szívni. Az emberlány már annyit várt, meg annyit jelezte, hogy szabad az út a szívéhez, hogy az egy közlekedési lámpának is a becsületére válna, így kezdi unni a fiú nyűglődését. Dolgoznak, nyomoznak, elvannak, a lány egyre exebb barátja közben sajnos meghal, és még a vámpírfiú sem tudja visszahozni, hiába könyörög az emberlány. Közben kicsit emberfiú lesz a vámpírból valami csodafűszertől, és akkor napoznak a tengerparton, meg együtt esznek szőlőt, megélik a csodát, hogy mi is lenne, ha... (Itt azért kezdi rontani az élmény minőségét a gyomra, mert fura hangon morog, és tompán fáj az étel puszta látványa is, viszont tudja, hogy a piknik szőlő nélkül, az olyan, mint a vámpír fogak nélkül, így figyeli tovább az eseményeket.) Nem maradt le semmiről, mert a fiúnak meg kell mentenie a lányt, ezért visszaváltoztatja a legjobb barátja azzá, ami eddig is volt, vámpírrá. A barnulásnak annyi, a kínlódás folytatódik, lány pislog, fiú nézi, de csak a bűnügyek oldódnak meg, ők továbbra is maradnak kötve. Aztán az utolsó részben a lány összekapja a szoknyáját, és jól megmondja a fess vámpírnak, hogy ez bizony tarthatatlan, bírhatatlan, erre a fiú bátran kimegy az ajtón, a lány azt határozottan becsukja utána. A fal két oldalán nyomják össze a homlokukat, ahogy kell. Hatásszünet, erős közelik, kék és fekete szemek totálban, könnyben, amíg a vámpír nagy levegőt nem vesz, és nyafogás helyett bekopog, (persze nem mondja a lány, hogy gyere be, borul az egész vérszívó szabályzat, de ez most kukmindegy) bemegy, röviden összegzi, amire jutott, hogy mindegy, ki a vámpír, ki az ember, meg hogy lesz majd ezután, most csak az számít, ami van, és az van, hogy ő szereti a lányt. Na. Végre.
Most kellene rókázni. Nem megy. Kinyomja a tévét, a távirányítót a földre dobja, fölhúzza a lábát a háborgó hasáig, átöleli a térdét. Gondolkozik. Aztán minden előzetes hüppögés nélkül sírva fakad.
Hangosan zokog.
Viszonylag hamar abbahagyja.
Feláll, a szekrényhez lép, megnézi, van-e benne még valami. Ha van, meg fogja enni.
Ha nem fér el benne, ha nem marad meg benne, akkor is.
Ha nem fér el benne, ha nem marad meg benne, akkor is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése