Ugye babám?

A víz és a fény összetartozik.

A víz átengedi magán a fényt. Befogadja, magába húzza, meglágyítja, oldja, bár nem kémiai reakcióban, ugyan már, nem. És ha a víz alatt fürdik a fény, akkor minden olyan lesz, amilyen lenni akar. Szép. Mert azt érzem, minden szép akar lenni, akkor is, ha ezt bevallani annyira fáj. Főleg annak, ami csúnya.

Főleg annak, aki csúnya.

Ugye babám?

A víz és a fény összeilleszthetetlen.

A víz visszaveri a fényt. Nem engedi, hogy belé hatoljon. Hogy belemerüljön teljesen. Tükröt tart neki, és a ragyogását visszaveri a saját képe, megtörik és menekül, nem maradhat egyben, nem maradhat ép, millió sugárra robbanva szóródik szerteszét.

Pedig. Pedig akkor lesz az ereje is milliószor nagyobb.

Akkor fog vakítani, akkor teszi a legtöbbet, mert legyőzi a vízzel együtt a sötétséget.

Végleg és teljesen.

De fogalma sincs róla.

Ugye babám?

- Te vagy a víz.

-Tudom. Mondtad.

- Én vagyok a fény.

- Tudod. Mondtam.

Éhség

Éhes vagyok.

De nem akárhogyan vagyok éhes!

Dehogy...

Én úgy vagyok éhes, hogy belefájdul a hasam, a számat rágom, minden gondolatom az, hogy nyelni akarok, telni akarok, megtömni mindenemet ízekkel, illatokkal, degeszre.

Májgombóc leves. Forró, petrezselymes, tiszta, erős.

Vadas. Vadnyúlból, zsemlegombóccal. Krémes, mustáros, édes, a legkedvesebb otthoni íz.

De ha csak egy rusztikus, tökmagos bagett serclijére kenhetnék igazi vajat, és az ropogna a fogam alatt, akkor is elégedett lennék. 

És minden legyen gömbölyű!

A gombócok, a kenyér vége, a vajazókés íve, a kanál öle, még a tányér pereme is vastagon simuljon az ujjaim alá.

A bor sem lehet hideg. Burgundi kehelyben forogjon. Nagy testtel, lassan, olajosan. Mélyvörös cseppeket akarok lenyalni a szám széléről.

Nem kellenek a szögletek!

Nem kellenek az élek!

Nem kell az egyenes!

Összegömbölyödöm.

Nem eszem.

Kitölt az elképzelt lakoma.

Betölt a kerek, tömény, nehéz és mégis puhán olvadó képzelet.

Elnehezül mindenem.

Becsukom a szememet.

- Takarj be.

- A fehér takaróval?

- Magaddal.

Hm?

Hogyan lehetne megújulni?

Már lefutottam, ami megvédett a világtól.

Már levágtam, ami a szemembe lógott.

Már kék is volt a körmöm. Kétszer. A hidegtől, a lakktól.

Mi van? Kék?!!!

Már kedves is vagyok.

Kicsit kedves...

Még mit lehetne?

Kell egyáltalán bármit?

Vagy most kezdjek el gesztenyepürét tömni magamba, megnöveszteni a hajamat aztán összefogni előnytelen lófarokba, hagyjam a körmöst a bánatba, húsig vágott természetességgel villogjak, és közben üssenek a szavaim akkorát, hogy aki az útjukba téved, annak lobogjon mindene?

Hm...

Mert akkor minden varázsütésre a helyére kattanna?

Nem szeretne, aki szeret, de szeretne, aki nem?

Kipirulna az arcom, és felszívná a köd a szemem alatt sötétlő fáradtságot?

Elhinném megint, hogy van út, igazság és élet?

Hm?

Hm?

Hm?!!!

- Baba!

- Ne babázz itt nekem, mert...

- Mert?

- Fogd be!

Szánalmas

Nincs hideg. Csak alig mínuszok remegnek a kijelzőkön. Sok kijelzőm van. Tudni akarom a számokat. Nem tudom, miért. Nem is vagyok velük jóban. Olyan izék. Folyton változnak, meg meg kell fejteni őket. Genyák.

Nincs hideg.

Reszketek. Én vagyok a sarkon zörgő kabát. Egy elcseszett metonímia vagyok. Részegész. Paradoxon. Nemprím. Osztható.

A hátamon koppannak a gyengéd szavak. Leszarom őket. Le akarom szarni őket. De persze szíven vágnak. Jól. Mert bár semmi súly, semmi test, semmi valódi, fogható és tartható jelentés, azért bemásznak a kabátom alá, és jeges ujjakkal simogatják a nyakamat, pont úgy, ahogy kell. És megmondanám én, tényleg meg, annak a szájnak, aki ki meri ejteni őket, hogy fogja be, hogy duguljon már végre el, de azzal nem mennék semmire. Mert akkor is kapnám a nagy büdös semmit.

Férfi és kisfiú.

Nő és kislány.

Bandukolnak a januári estében.

Olyan szépek!

Mind.

Nagyon szépek.

Külön, külön.

Együtt?

Felejtsd el!

Felejts el!!!

- Milyen érzés, amikor egy merev és teljesen elutasító ölelésben is megtalálom az arcodat?

- Szánalmas.

- Miért?

- Mert nem a számat keresed.

 

Idióta

Támolygok.
Émelygek.
Szédelgek.
Azon gondolkodom, hogy mi hiányzik.
Erő.
Stabilitás belül.
Támasz kívül.

- Vetítesz.
- A nénikéd, az!
- Mi hiányzik? Mondd az igazat!
- Semmi.
- :)
- Minden.
- Megrázzalak?! De akkor kocogni fog a fogad. Idióta!
- Ölelj át! Kérlek... Szorosan.

Azt akarja

Ül a romok tetején.

A szabályosra vágott, kurta frizura most teljesen vállalhatatlan, helyenként szalmasárga csíkokkal tarkított kóctömeg. A hajráf eltört, kacskán próbálja hátrafogni, rendezni, szabályozni valahogy azt, amit nem is lehet, nem is kell.

A kezét bámulja, a fekete lakk kopott foltjait, a gyűrűs ujj véres bütykeit, a körömágy repedezett, sebes ívét. Szerintem nem is látja, hogy mennyire remeg.

Összehúzza magán a szürke, vékony kardigánt, az állát a térdére nyomja, öleli és ringatja az éjszakát, ahogy szokta, még halkan dúdol is valamit, de nem ismerem ezt az éneket.

Amikor feltápászkodik, görnyedten, támolyogva, botladozva próbál elindulni.

Lefelé.

A lába alatt éles kard villan, rálép, megcsúszik, odébb rúgja.

A feje körül fekete lepkék köröznek, feléjük csap, bosszúsan nyög.

Egyre gyorsabban ereszkedik, por kavarog a léptei nyomán, kipirul, liheg. Amikor mégis lassítania kell, köhög. Mélyről, szakadozva, rossz hallani, rossz látni, rossz érezni.

Annyira törékeny.

Annyira nyomorult.

Annyira magányos.

Annyira gyűlölöm...

- Menj már! Hallod?! Menj!

Rám néz.

Félre billenti a fejét.

A pupillái hatalmasak, fekete a pillantása.

Nem sír.

Nem nevet.

Nem válaszol.

Engem néz.

- Ne nézz!

Mert akkor oda kell rohannom hozzád.

Magamhoz kell, hogy szorítsalak.

Olyan erősen, hogy roppannak majd a bordáid, sikoltasz a fájdalomtól, a karomba omlasz.

De nem fogsz elengedni még akkor sem. Te, te ölelni fogsz.

Mert azt akarod, hogy akarjalak.

Szörnyeteg vagy!

Egy kibaszott szörnyeteg.