Ül a romok tetején.
A szabályosra vágott, kurta frizura most teljesen vállalhatatlan, helyenként szalmasárga csíkokkal tarkított kóctömeg. A hajráf eltört, kacskán próbálja hátrafogni, rendezni, szabályozni valahogy azt, amit nem is lehet, nem is kell.
A kezét bámulja, a fekete lakk kopott foltjait, a gyűrűs ujj véres bütykeit, a körömágy repedezett, sebes ívét. Szerintem nem is látja, hogy mennyire remeg.
Összehúzza magán a szürke, vékony kardigánt, az állát a térdére nyomja, öleli és ringatja az éjszakát, ahogy szokta, még halkan dúdol is valamit, de nem ismerem ezt az éneket.
Amikor feltápászkodik, görnyedten, támolyogva, botladozva próbál elindulni.
Lefelé.
A lába alatt éles kard villan, rálép, megcsúszik, odébb rúgja.
A feje körül fekete lepkék köröznek, feléjük csap, bosszúsan nyög.
Egyre gyorsabban ereszkedik, por kavarog a léptei nyomán, kipirul, liheg. Amikor mégis lassítania kell, köhög. Mélyről, szakadozva, rossz hallani, rossz látni, rossz érezni.
Annyira törékeny.
Annyira nyomorult.
Annyira magányos.
Annyira gyűlölöm...
- Menj már! Hallod?! Menj!
Rám néz.
Félre billenti a fejét.
A pupillái hatalmasak, fekete a pillantása.
Nem sír.
Nem nevet.
Nem válaszol.
Engem néz.
- Ne nézz!
Mert akkor oda kell rohannom hozzád.
Magamhoz kell, hogy szorítsalak.
Olyan erősen, hogy roppannak majd a bordáid, sikoltasz a fájdalomtól, a karomba omlasz.
De nem fogsz elengedni még akkor sem. Te, te ölelni fogsz.
Mert azt akarod, hogy akarjalak.
Szörnyeteg vagy!
Egy kibaszott szörnyeteg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése