Szánalmas

Nincs hideg. Csak alig mínuszok remegnek a kijelzőkön. Sok kijelzőm van. Tudni akarom a számokat. Nem tudom, miért. Nem is vagyok velük jóban. Olyan izék. Folyton változnak, meg meg kell fejteni őket. Genyák.

Nincs hideg.

Reszketek. Én vagyok a sarkon zörgő kabát. Egy elcseszett metonímia vagyok. Részegész. Paradoxon. Nemprím. Osztható.

A hátamon koppannak a gyengéd szavak. Leszarom őket. Le akarom szarni őket. De persze szíven vágnak. Jól. Mert bár semmi súly, semmi test, semmi valódi, fogható és tartható jelentés, azért bemásznak a kabátom alá, és jeges ujjakkal simogatják a nyakamat, pont úgy, ahogy kell. És megmondanám én, tényleg meg, annak a szájnak, aki ki meri ejteni őket, hogy fogja be, hogy duguljon már végre el, de azzal nem mennék semmire. Mert akkor is kapnám a nagy büdös semmit.

Férfi és kisfiú.

Nő és kislány.

Bandukolnak a januári estében.

Olyan szépek!

Mind.

Nagyon szépek.

Külön, külön.

Együtt?

Felejtsd el!

Felejts el!!!

- Milyen érzés, amikor egy merev és teljesen elutasító ölelésben is megtalálom az arcodat?

- Szánalmas.

- Miért?

- Mert nem a számat keresed.