2019. október 20.

Őrült tánc

Émelygek.
Szédelgek.
Tántorgok.
Pedig nem vagyok részeg. Kicsit sem. Színjózanul vagyok bizonytalan, színjózanul csuklom, színjózanul tágul hatalmasra a pupillám. Kapaszkodik bennem minden valamibe, ami forog, ami ránt magával újabb fordulókra, megpörget, cibál, képtelen lassítani, őrült táncba visz.
Föl sem kért! Neveletlen rohadék!!!

Ennek itt van vége. Meg kell állnom valahogy. Ki kell szállnom valahogy.
Mert ha öklendezni is kezdek, akkor dühös leszek.
Ha pedig a haragom fog kiömleni belőlem, akkor az vérvörös lesz és forró.
Ráfröccsen majd valakire, és olyan sebeket ejt, amik soha sem gyógyulnak.

- Nem akarok neked rosszat!
- Ja. Tudom. Fogd be!!!

Van

Nagyon messziről hallom a hangját, van, amikor alig, de most ki tudom egészíteni a szavakat, mert lassan beszél, akadozva.
A kimerültsége rám folyik, és valahol a szegycsontom környékén gyűlik össze, bal oldalon, a szívem fölött, ott lesz sok, ott kezd feszíteni annyira, hogy odakapok és nyomkodom, masszírozom, próbálom eloszlatni, szétlapogatni, valahogy bedolgozni magamba. Át kell alakítanom, vagy ki kell löknöm, akkor lehet, hogy nem fullad meg. Akkor lehet, hogy engem sem fojt meg az, hogy alig kap levegőt.
Szépen mondja. Gyakran ugyanazt, a nevem minden mondatában elhangzik, ami fontos, mert tudom, hogy hozzám beszél, és még fontosabb, hogy ezt ő is tudja. 
Nem nagyon szólok közbe, ha néha megpróbálom, akkor sem hallja, monológ marad ez a párbeszéd. Nem baj.
Mert amikor rájövök, hogy most neki annyi kell, hogy tudja, hogy hallgatom, már meg sem próbálok jelezni, még annyit sem, hogy vagyok, figyelek, értek. Nem kell.
Bizonyságot tesz.
Radnóti mellette ül, Móra körtemuzsikáját emlegeti, Nietzsche tanait tagadja.
Szürreális az egész, mégis valóságos. Látom, ahogy előre hajol, a kezét a víz felé nyújtja, a tenyeréből kicsordul a kegyetlenség, de mire a térdére loccsan, már a kegyelem ömlik végig a lábán, abba lép bele.
Fogalma sincs róla.

- Van Isten, tudom. A faszt halt meg!!! Nem lényegült át! Van!!!

Nem válaszolok.
Úgysem hallja.
Hátradőlök.
Hagyom, hogy a könnyeim két oldalt leguruljanak az arcomon és a párnára csöppenjenek.

2019. október 19.

Helyzetjelentés

Éjszakai séta a kihalt tóparton.
Forró zuhany, meglepően erős vízsugárral.
Kifeküdt matrac, fájó derekú ébredés, lassan sem tudom magamat elfogadható minőségben összerakni.
A szakmai maximalizmusom csúszik ki a karjaimból, hiába suttogom utána halkan, vágyakozva, édesen, hogy ne menjen, maradjon még, kell nekem, akarom.
Lepereg róla, köddé válik, magamra hagy.
Úgy eszem, mint régen, mindent, háromszor egy nap. Feszül a hasam, fogható leszek, igazi test, pedig én tündér szeretnék lenni, átlátszó és csak félig igaz.
A Kékfrankosnak van a legszebb színe.
Nem, nem a bornak, hanem a palack nyakát ölelő kapszulának.

- Meglesz még ennek a böjtje!
- Nem érdekel, legalább megint csak szomjas leszek, éhes már nem...
 

2019. október 18.

Szabályok

Vannak szabályaim.

Be kell tartani őket, mert különben előveszem a legbűbájosabb énemet, ami éles pengeként vágja szét a biztonság látszatát, pillanatok alatt lesz olyan dermesztő hideg, amiben csak én nem reszketek, mindenki más megfagy, és jeges rémülettel várja, hogy jöjjön a legrosszabb. 

- Mi a legrosszabb?
- Fogalmam sincs. Nem bántok senkit. Cuki vagyok és kedves.
- De vannak szabályaid.
-Vannak.

2019. október 16.

Szelet

A pizza szelet, az nem pizza. A pizza az egészben van.
Fel kell vágni.
Meg kell enni.
Nem, nem segít be senki. Benyomod az egészet!!!
De csak akkor, ha az a pizza vékony. Ha roppan a széle és olvad a közepe. Ha csak paradicsom van rajta és mozzarella. Bivaly. 
Akkor pedig minden a helyére kattan, ha ez a pizza Rómában kerül a tányérra. A Campo de’ Fiorin. Amikor nincs idő arra sem, hogy kezet moss, mert mire visszazöttyensz a helyedre, már ott van a előtted a tökéletes, kemence-meleg csoda.
Ha előtte megittad a Campari szódát, és utána tudod, hogy fagylalt is jut, akkor csak vagy, mint egy fikusz, gondolatok és érzések nélkül.
A helyeden.
Elégedetten.

Nem érdekelnek a szeletek.
Ha nem bírsz megenni, belém se harapj, mert garantálom, hogy megakadok a torkodon!

- De milyen bor illik ehhez?
- Olasz. 
- Ennyi?
- Ennyi.

2019. október 15.

Tiszta beszéd

Tisztán beszél. Érthetően.
Kicsit tenoros a hangja, de nem zavaró.
Mindent tud, mindent elmagyaráz, tanárosan, pontosan. Ha nem tetszik neki a válasz, visszakérdez. De valójában azt szereti, ha én kérdezek.
Ez így nagyon rendben van.
Tisztán beszél. Érthetően.
Minden szava éles. 
Villannak a hangok az őszi fényben, ahogy kilépünk a kerékpárút mellé, pont ott, ahol soha nem tudom eldönteni, hogy melyik oldal a gyalogosoké, és attól félek, ezt a biciklisek sem igazán érzik. Kalandos egy szakasz ez, lassan beleég a lábamba, ahogy tempósan visz minket az igazság.
Vagy ez csak az én igazságom? Édesmindegy. Beleizzadok ebbe az igazságba, bárkié.
De nem vagyok büdös. Mindent elnyom a gondosan választott, édes és meleg illat. Ami csak nekem fontos, ő nem is érzi.
Ez így nagyon rendben van.
Tisztán beszél. Érthetően.
Nem akar bántani. Beburkol a magányába, lovagias, figyelmes, kedves, én pedig hálásan vacogok, még a fogam is összekoccan.
Nem érti. Mert érteni akarja.
Megitat, meg is etetne, de nem eszem. Nyelem a lónyálat, ami édes és tömény, hiába kívánok keserű, citromos, pezsgő és hideg kortyokat.
Csak annyira figyelek, hogy be tudjam tenni a kocsit oda, ahová befér, hogy ne felejtsem el elindítani a parkolást, hogy behajtsam a tükröket. Ez a droid üzemmód már elég ahhoz, hogy ne kezdjek el nevetni, ne kezdjek el sírni, ne kezdjek el semmi olyat, amit nem tudok majd abbahagyni.
Ez így nagyon rendben van.

Mert tisztán beszélek. Érthetően.
 


2019. október 14.

No comment

Állok a tükör előtt.
- Öreg hiba.
Merev az arcom, feszül a nyakam, odakapok, a másik kezemmel a hajamat lököm hátra. Nem marad ott, megint az arcomba hullik. Tapogatózó mozdulat a hátam mögé, vakon is tudom, hová nyúljak, megvan a hajráf, majd én lefogom a lazaságot, a nénikéddel szórakozz.
- A hajráf kislányos, kedves, retró. A retró menő.
Közelebb hajolok, már nem takar, nem keretez semmi, ott van minden a foncsoron, a ledizzók erős fényében, ráégtem a képre.
- Nem kell hajolgatni, beáll a derekad te nagyon hülye!
Nincs ennél kegyetlenebb helyzet egy nőnek. De száraz szemmel kell végigcsinálni, mert a könnyektől homályos lesz a valóság, torzul a fókusz, és még a végén megsajnálom magamat.
- Én majd sajnállak. Komolyan! Azt úgyis utálod.
Nézzük.
A szemöldökömet túlszedtem. Amatőr munka, a hajdani karakteres, vastag, sötét keret már csak árnyék.
- Kozmetikus!!!
A homlokomat ráncolom, a mimikai árkok mélyülnek, szabdalják a bőrömet, és ha rá mernék nevetni magamra, a szarkalábak is táncolnának. A szám mellett ott van minden látható nyoma az évek alatt benyelt keserűségnek.
- Mindig mondtam, hogy ne feszülj, mert úgy maradsz...
A bőröm rendben van.
- Jé, ezt is ki bírtad nyögni. Királyság!
Nincs más hátra, elő kell kotorni valamit, ami átrendez, valamit, ami eltakar, valamit, ami kiemel, ami színt ad, színt visz, ami kontúroz, ami elmos. Miért ilyen elcseszetten bonyolult szebbnek lenni?!
- Miért akarsz szebb lenni? Hm? Hm?
Alapozó nem kell. Elég az a fura krém, ami fehér, amikor kibuggyan a tubusból, de a bőrömön megmelegszik, és láthatatlanul tölti ki a vonalakat. A modern kozmetika csodája, csak el ne felejtsem lemosni a kezemről, mielőtt a hajamhoz kapok.
- Ja, már ovisként kiszedted a csatokat, volt is belőle balhé.
Kell sötétbarna és világosbarna szín a szemhéjamra. Nem több, ennyi. Matt. Ecsetem nincs, nem is lesz, vannak ujjaim. Bőr a bőrön. Az jobb.
- Nem vitatkozom.
Jöhet a kedvencem, a szempillaspirál. Ha az megvan, akkor van esély arra is, hogy a szemembe néz majd az, akinek szép akarok lenni. Az sokat segítene.
- Nem nekem akarsz szép lenni?!!!
Száj? Fény. Más nem kell, úgyis lenyalogatom.
- No comment.