Lételméleti ringató

Az örök kérdések piszkosul fárasztanak. De velük nem tudok bújócskázni, mert nem ismerik a szabályokat, vagy csak tojnak rájuk, kicibálnak a rejtekhelyemről, és belemásznak a képembe. Ilyen szemétláda például a Ki vagyok én? Ő a legocsmányabb, legkitartóbb, legrámenősebb. Zaklatni kezdett valamikor az öntudat első pillanatában, és hogy már bőven nyanya lettem, most sem hajlandó leszállni rólam.

- Oké Identitás. Ha már nem menekülhetek, akkor csücsülj ide az ölembe, ringatlak kicsit. 

Rövid leszek, egyszerű és éles.

Nem kell megijedni, maradj nyugton, legtöbbször sok vagyok, bonyolult és lágy.

Nem a kályhától indulunk, bőven marad még a pukedliig így is.

Vagyis.

Nő vagyok. De csak akkor, ha van mellettem férfi, akinek én vagyok a nő.

Anya vagyok, de csak ha már megértettem, hogy a belőlem kiszakadt élet nem az enyém.

Tanár vagyok, ha van olyan tanítvány, aki iskolán kívül is szomjas a szavaimra.

Író vagyok, ha a szövegem már a saját lábán is képes eltántorogni másokhoz, és a fülükbe súg valamit, amit én már nem hallhatok meg.

Barát vagyok, ha van, aki nem fogni akar, hanem tartani.

Folytathatnám, de minek.

Látod Drágaság, az, hogy ki vagyok én, az nem rajtam múlik, hanem másokon...

Sipirc!

És ha már az ontológia elhúzott a vérbe, akkor azért nagyon halkan hozzáteszem, hogy mások identitása viszont rajtam múlik.

Mert ez hajszálpontosan olyan, mint a jó bor. Csak akkor lesz belőle íz, zamat, test, lecsengés, illat és szín, ha valaki kitöltötte, megforgatta, megszagolta, a szájába vette, ott tartotta, lenyelte és még akar inni. Különben a bor csak a bortermő szőlő (Vitis vinifera) fürtjeinek kisajtolt, édes levéből alkoholos erjedés útján nyert ital. Ami valljuk be, lételméleti szinten roppantul lehangoló. :)

Nem találsz?

Nem találsz? Jó. Mert elbújtam. Keress meg, ha akarsz!

A szavakban lehet a legjobban elrejtőzni. Magamra húzom őket, magamra szabom őket, néha akkorák, mint valami sátorponyva, néha mindenem kilóg alóluk. De szeretek játszani, na nem társast, attól lever a víz, a 18 évesem miatt persze beszállok, de csak jeles napokon. Stikában kidobtam szinte az összeset, ha lebukom, lesz balhé. Bánja a fene!

A bújócskát sem szeretem, ha számolós és szembefogós. De minden álarc érdekel. Van, hogy azért, mert szép. Van, hogy azért, mert nem tudom, ki van mögötte, van hogy csak azért, mert eltakar, és az mindig sokkal izgalmasabb, mint ami felfed. Persze ebben a nyárvégi kohóban nem lehet semmit sem normálisan viselni, még egy nyamvadt álarcot sem. Nyista elegancia, majd találkozunk ősszel! Marad a fantázia. Az sem rossz.
A bor is elbújt.
Ez van.

Otthon

Itthon vagyok. Van papucsom, párnám, kifeküdt helyem a kanapén. Vannak virágaim és tisztaságom, rendem, otthonosan sorba rendezett kényszereim, amikhez igazodik a család viszonylag elfogadható lázadási rátával.

Minden hozzám mért, minden ott van, ahová nyúlok, én vagyok a mérce, a közép,  a megkerülhetetlen kontroll, és az is, aki négykézláb törli fel a foltokat a padlóról, mikor már minden láb a szobákban tapossa az álmokat.

Nincs szag, mert a saját szagomat nem érzem. Csak valami halvány nyomát annak az illatnak, ami utána marad, amikor arra ébredek, hogy nincsen mellettem senki.

Tudom, ki mikor ér haza, ki mikor megy el, a kódok pittyegnek a telefonon, a markomban van a hatalom, hiszen megtanultam, az információ ebben a teljesen idióta világban mindent visz.

De a legfontosabb, hogy itthon, ha kinyitom a hűtőt, biztosan megtalálom a szülinapi Tramini maradékát, ami pont félig tölti a poharat. És már csak rajtam múlik, hogy az a pohár félig tele van, vagy félig üres.

Csak rajtam...

Gyere már!!!

Melegem van. Elegem van. Ül a nyakamon a hőség, és bárhogy próbálom lerázni, kapaszkodik, tapad, nedves és forró, mindenhová bekúszik, irritálóan és pofátlanul, utána pedig csak párás, levegőtlen dunszt marad.

Gyere már ősz!!!

Hiányzol, szeretnélek megint érezni.Te vagy a legkedvesebb, a legszebb, a leginkább nekem való, az igazi. Adj nekem napot, arany ragyogást, amitől már nem égek ropogósra, mégis szín simul a bőrömre. Adj nekem olyan fényeket, amikért minden fotós ölni tudna, mert nem vakít, mégis fényes, nem tükröz, mégis visszaver, nem sok, de mégsem kevés, alulról is megvilágít, puha, fogható és meleg. Add az árnyékokat, amik éles kontúrral válnak le a fényről, ahol már ott a tél ígérete, de csak óvatosan, most még csak elérhető oldás, biztos nyugalom, másik perspektíva, lehetőség lehűlni, megállni, erőt gyűjteni. Add nekem az időt, ami még nem a vég, de már nem is a kezdet, érett, roppan, édes és kicsit belassít, mielőtt belekezdene a véghajrába. Kellenek a színeid is. Szecesszió, de semmi letargia. Bíbor, réz, csokoládé, mustár, kökény, bronz, nevenics zöld és mályva. Fel akarom venni mindet! Egyszerre! Sztájlisztok rémálma akarok lenni, minden ízlésnek nevezett valamin kívül ragyogni, magamra aggatni a teljességet. Mert az vagy nekem. Látható, fogható, szagolható, ízlelhető. Valóság.

Ha végre ideérsz, választok neked bort. Megígérem.

Csak gyere már...

Vallomás

Boros blogban nem illik írni arról, mit iszik az ember, ha nem bort. Mert ha bor, akkor Dula, ebben azért maximálisan illedelmes vagyok.

De én ma kicsit sem tudok csinos, rendezett, besimuló, jólfésült, megrajzolt, úgy egyáltalán elfogadható, érthető és elviselhető lenni. Nem. Ma én megyek, ahová nem kell, teszem, ami nem dolgom, érzem, amit tilos lenne éreznem, gondolom, amire még gondolnom sem lenne szabad.

Ma én pofátlanul és gátlástalanul, rezzenéstelen arccal verem ki a biztosítékot, mert egy igen jónevű keserűlikőrt iszom. Szódával, naranccsal, nem sok jéggel, de az csak a szemétláda jégkészítő vacak miatt van a hűtőben, aminek letört a tekerője, és nem köpködi nekem azt, amit kellene, ha odacsapom a mosogató medencéjéhez, akkor sem, hogy esne bele a bánatos fene.

A végeredmény akkor is kell. Mert édes és keserű, nem méz (bocs Polański), nem sok, nem erős, oltja a szomjúságot ebben az augusztus végi rekkenésben, bontja a fáradtságot a hét közepén, segít óvatosan magam mögé tenni ezt a napot, és biztosan lesznek még súlyosabb következményei, amire most éppen nagy ívben teszek.

Nah, ezt is bevallottam. :)

A félelem lelke

Nem szeretem a horrort. Olvastam tiniként klasszikusokat, láttam A kört (véletlen kapcsolgatás súlyos következményeként), ami annyira kiborított, hogy aludni sem tudtam normálisan sokáig, így nem lettem nagy rajongója ennek a műfajnak. Ha a hideg, egy dallam, egy mondat miatt borzongok össze, az még jó is lehet, de a félelem ne szambázzon a gerincemen.

Azt mondják az avatott szakértők, hogy a legfélelmetesebb mindig az ismeretlen. Na, ahhoz nem kell horror. Az, ami még nem történt meg velem, az minden nap szembegaloppozik. A legjobb, ha úgy, hogy csak akkor esik le, hogy besétált a rettegett akármi, amikor már bemutatkoztam neki. Jó családba születtem, gondolkodás nélkül is mennek a viselkedési panelek. Akkor nincs para. Aminek tudom a nevét, az már nem idegen.

De amikor kapok időt a felismerésre, amikor tudom, hogy közelít valami, ami még nem volt, legyen az egy új helyzet, egy új feladat, egy új ember, egy új elvárás, akkor összeszorul valami legbelül, és kényelmetlen lesz a ruha, a cipő, a bőröm, és még a levegőt sem találom ott, ahol lennie kellene.

Nyilván legyűröm, nyilván vannak technikák, amik átemelnek a szorongáson, nyilván nem látszik rajtam, és még nyilvánvalóbban nyomot hagy bennem.

Ezek a nyomok, a stressz, a félelem nyomai pedig sokkal kegyetlenebbek, mint a mimikai ráncok, vagy a striák. Sokkal.

Ma nincsen bor.
Ma kapaszkodom.

De ha holnap nem karcol belém az ismeretlen túl mély sebet, akkor majd lesz. Bor is, egyensúly is.
Ebben bízom.
Mert nem a félelem lelkét adta, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.
 

Ott

Írtam már a testről. Vágyról, éhségről, szomjúságról, mozdulatokról, ízekről, színekről, önuralomról és annak a hiányáról. Amikor élni kell, amikor élni akarok, amikor felfogom nagy nehezen, hogy nincs is más választásom. Ez pedig érthető, magyarázható, vagy akár magyarázat nélkül is elfogadható... remélem.

De minden nap eljön egy pillanat, amihez el kell jutnom. Nincs mese. Mindenáron.

Nem könnyű.

A leggyakrabban ismétlődő elemek napi rutinná keményednek. Átvergődöm a kómás reggelen, zene lüktet az autóban, hogy ne mosson el forgalom, profizmusba csomagolt személyességgel ropogtat meg az iskola, megélem már a hazaérkezés első perceiben, hogy soha nem lehetek az az anya, akinek lennem kellene, az a nő, aki dicséretre méltó, majd a kényszerek is enni kapnak, katonás rend és patika tisztaság lökhet a futópadra, a gépről pedig a fáradtság lemos, és végre térdre zuhanhatok.

Megérkeztem.

Ott kikapcsolom a dübörgést a fülemben.

Ott nem törlöm le az izzadtságot, nem is érzem, hogy patakokban folyik a nyakamon.

Ott hallom a csendet,  betakar az éjszaka, lelassul a pulzusom és nem kell gondolkodnom, éreznem, tudnom, emlékeznem.

Ott már nincs dolgom.

Ott van egyedül dolgom.

Mert ott a bor nem élvezet, hanem szentség. Ott a kenyér nem hiány, hanem maga a test. Ott ha nem tudom kimondani, akkor is beszélek, ha nem kapok érthető választ, akkor is képes vagyok meghallani, ha nincsen rá semmilyen emberi magyarázat, akkor is elmerülök a hálában a lábujjaimtól a fejem tetejéig.

"Mert örökkévaló szeretettel szerettelek téged..."

Igen. Azért.

Az kell, ami nincs

Ismerős? Az érzés, amikor az önuralom fuldoklásig feszül a toroknak, összeszorítja a hasat, görcsöt húz az izmokba, elfogy a levegő és pattannak az erek. Amikor minden, ami bent van, kint akar lenni, és minden ami kint van, de nem birtokolható, az annyira hiányzik ott bent, hogy már majdnem konkrétan fáj. Megvan?

A vágy.  Ami olyan szép szó. Lágyan lehet suttogni, csupa puha hang. A legszebb pedig az, hogy csak egy apró fonetikai változtatás, és már magát a létezést jelenti, a másik létezését, annak minden mélységével és titkával együtt. (Persze, hogy a nyelvészet az egyik kedvencem, naná, hogy van a nyelvnek filozófiája, nem csak rohadék helyesírási szabályok, amiket nem tudok.)

De ez most mindegy.

Mert ha egy év alatt képes voltam közel 20 kg súlyt szépen lepakolni, éjszakánként a saját verítékemben vergődve gyötörni a testem egészen addig, amíg meg nem éreztem hosszú hónapok után a mozgás örömét, és beleszerettem a futópadomba, a fogalmam sincs micsoda csodaanyagú sportruhákba, a kicsit sem csinos, de pronáló lábra való csukákba, akkor ide nekem az oroszlánt, én bármire képes vagyok!

De nem most...

Most Kadarkát szeretnék inni. Megkívántam. Vágyom rá. Nekem most fűszer kell, bíborréz kortyok érintése a számban, paprikás kolbász, abált szalonna, igazi kovászból kelesztett rusztikus kenyér, vaj, rendes abrosz, fa vágódeszka, cseréptányér. Arra szomjazom, amihez enni kell, nem úrilányosan csipegetni, hanem enni. Mert a Kadarka nem elegáns műfaj. Éget, primitív, nyers, erős, maszkulin. Elsőre sok, másodikra betölt, harmadikra mohóvá tesz.

Csak az a baj, hogy nincs itthon Kadarka.

Öreg hiba.

Tánc

Régen. Nagyon régen. Táncoltam. Most úgy rémlik, csak próbáltam táncolni, de az is elég. Emlékszem arra, milyen, ha nem tudom a lépést. Emlékszem arra, milyen, ha nem kell tudnom a lépést. Mert a tánc az páros dolog. Férfi és nő.

És sokkal jobb, ha nem kell tudnom a lépést, mert visznek.

Drága, asszonyok, lányok, megvan ez az érzés? Nekem csak négyszer adatott, de mind a négy partnernek utólag is köszönöm.

Drága férfiak, fiúk, remélem, tudjátok, miről beszélek... Mert a tánc a férfin múlik, nem a nőn. A táncban pontosan mérhető, ki kicsoda, és nincsenek homályos és agyonbonyolított, túlbeszélt, botrányszagú gender-elméletek. Ott az van, ami nyers, fogható, fájdalmasan egyszerű, szavakba sem lehet rakni, annyira plasztikus. Nem is akarom belepaszírozni mondatokba. Szerintem ezt mindenki érti.

Szeretnék egyszer egy olyan bort kóstolni, ami erre emlékeztet.

Vörösbor lenne. Málna, fás utóízek, de nem szárazan, test, de nem nagy, hosszú lecsengés. Nagyon nem klasszikus, nagyon nem "nagy" bor. Olyan, ami azért kell, mert úgy vörös, hogy nem is az igazán. Pinot noir? Talán. Vagy Menoir. nem tudom. Ez már csak azon múlik, hogy sztenderd vagy latin az a tánc. :)

Az én valamim

A valami az mindig viszonylagos. A semmihez kell mérni. A semmi pedig nem mérhető. Patthelyzet. Úgyhogy marad az én valamim. Hozzám szabva, velem mérve. Nekem elég.

Viszont ha magamhoz mérem, akkor tudni kell, mi van velem.

Én most becsavarom magam. Zenébe, gondolatokba, amik kicsúsznak a kezeim közül, álmokba, amiket elfelejtek vagy sohasem álmodom meg őket. Érzésekbe, amiktől félek, lerúgom ezt a takarót. Ízekbe, illatokba, asszociációkba. Ezekben jó vagyok. A pohárban most édes vörösbor van. Ez az, ami ide illik. Pedig már az ötlet is agyrém...

A vörösbor, az én vagyok. Száraz, de mégsem poros. Gyümölcsös, de fanyar, kicsit túlérett, mindig piros. Tele van vele minden, de nem lesz tömény, hanem annyi, ami mindig elbírja azt, hogy még egy korty kelljen.

Az édes? Hm. Tudja a fene. Szeretem. Ki nem?

A lényeg, hogy a valami mindig akkor lesz valami, ha beengedem a valóságba. Az enyémbe. Édes vörös, beengedlek.