A félelem lelke

Nem szeretem a horrort. Olvastam tiniként klasszikusokat, láttam A kört (véletlen kapcsolgatás súlyos következményeként), ami annyira kiborított, hogy aludni sem tudtam normálisan sokáig, így nem lettem nagy rajongója ennek a műfajnak. Ha a hideg, egy dallam, egy mondat miatt borzongok össze, az még jó is lehet, de a félelem ne szambázzon a gerincemen.

Azt mondják az avatott szakértők, hogy a legfélelmetesebb mindig az ismeretlen. Na, ahhoz nem kell horror. Az, ami még nem történt meg velem, az minden nap szembegaloppozik. A legjobb, ha úgy, hogy csak akkor esik le, hogy besétált a rettegett akármi, amikor már bemutatkoztam neki. Jó családba születtem, gondolkodás nélkül is mennek a viselkedési panelek. Akkor nincs para. Aminek tudom a nevét, az már nem idegen.

De amikor kapok időt a felismerésre, amikor tudom, hogy közelít valami, ami még nem volt, legyen az egy új helyzet, egy új feladat, egy új ember, egy új elvárás, akkor összeszorul valami legbelül, és kényelmetlen lesz a ruha, a cipő, a bőröm, és még a levegőt sem találom ott, ahol lennie kellene.

Nyilván legyűröm, nyilván vannak technikák, amik átemelnek a szorongáson, nyilván nem látszik rajtam, és még nyilvánvalóbban nyomot hagy bennem.

Ezek a nyomok, a stressz, a félelem nyomai pedig sokkal kegyetlenebbek, mint a mimikai ráncok, vagy a striák. Sokkal.

Ma nincsen bor.
Ma kapaszkodom.

De ha holnap nem karcol belém az ismeretlen túl mély sebet, akkor majd lesz. Bor is, egyensúly is.
Ebben bízom.
Mert nem a félelem lelkét adta, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.