Otthon

Itthon vagyok. Van papucsom, párnám, kifeküdt helyem a kanapén. Vannak virágaim és tisztaságom, rendem, otthonosan sorba rendezett kényszereim, amikhez igazodik a család viszonylag elfogadható lázadási rátával.

Minden hozzám mért, minden ott van, ahová nyúlok, én vagyok a mérce, a közép,  a megkerülhetetlen kontroll, és az is, aki négykézláb törli fel a foltokat a padlóról, mikor már minden láb a szobákban tapossa az álmokat.

Nincs szag, mert a saját szagomat nem érzem. Csak valami halvány nyomát annak az illatnak, ami utána marad, amikor arra ébredek, hogy nincsen mellettem senki.

Tudom, ki mikor ér haza, ki mikor megy el, a kódok pittyegnek a telefonon, a markomban van a hatalom, hiszen megtanultam, az információ ebben a teljesen idióta világban mindent visz.

De a legfontosabb, hogy itthon, ha kinyitom a hűtőt, biztosan megtalálom a szülinapi Tramini maradékát, ami pont félig tölti a poharat. És már csak rajtam múlik, hogy az a pohár félig tele van, vagy félig üres.

Csak rajtam...