Melegem van. Elegem van. Ül a nyakamon a hőség, és bárhogy próbálom lerázni, kapaszkodik, tapad, nedves és forró, mindenhová bekúszik, irritálóan és pofátlanul, utána pedig csak párás, levegőtlen dunszt marad.
Gyere már ősz!!!
Hiányzol, szeretnélek megint érezni.Te vagy a legkedvesebb, a legszebb, a leginkább nekem való, az igazi. Adj nekem napot, arany ragyogást, amitől már nem égek ropogósra, mégis szín simul a bőrömre. Adj nekem olyan fényeket, amikért minden fotós ölni tudna, mert nem vakít, mégis fényes, nem tükröz, mégis visszaver, nem sok, de mégsem kevés, alulról is megvilágít, puha, fogható és meleg. Add az árnyékokat, amik éles kontúrral válnak le a fényről, ahol már ott a tél ígérete, de csak óvatosan, most még csak elérhető oldás, biztos nyugalom, másik perspektíva, lehetőség lehűlni, megállni, erőt gyűjteni. Add nekem az időt, ami még nem a vég, de már nem is a kezdet, érett, roppan, édes és kicsit belassít, mielőtt belekezdene a véghajrába. Kellenek a színeid is. Szecesszió, de semmi letargia. Bíbor, réz, csokoládé, mustár, kökény, bronz, nevenics zöld és mályva. Fel akarom venni mindet! Egyszerre! Sztájlisztok rémálma akarok lenni, minden ízlésnek nevezett valamin kívül ragyogni, magamra aggatni a teljességet. Mert az vagy nekem. Látható, fogható, szagolható, ízlelhető. Valóság.
Ha végre ideérsz, választok neked bort. Megígérem.
Csak gyere már...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése