Írtam már a testről. Vágyról, éhségről, szomjúságról, mozdulatokról, ízekről, színekről, önuralomról és annak a hiányáról. Amikor élni kell, amikor élni akarok, amikor felfogom nagy nehezen, hogy nincs is más választásom. Ez pedig érthető, magyarázható, vagy akár magyarázat nélkül is elfogadható... remélem.
De minden nap eljön egy pillanat, amihez el kell jutnom. Nincs mese. Mindenáron.
Nem könnyű.
A leggyakrabban ismétlődő elemek napi rutinná keményednek. Átvergődöm a kómás reggelen, zene lüktet az autóban, hogy ne mosson el forgalom, profizmusba csomagolt személyességgel ropogtat meg az iskola, megélem már a hazaérkezés első perceiben, hogy soha nem lehetek az az anya, akinek lennem kellene, az a nő, aki dicséretre méltó, majd a kényszerek is enni kapnak, katonás rend és patika tisztaság lökhet a futópadra, a gépről pedig a fáradtság lemos, és végre térdre zuhanhatok.
Megérkeztem.
Ott kikapcsolom a dübörgést a fülemben.
Ott nem törlöm le az izzadtságot, nem is érzem, hogy patakokban folyik a nyakamon.
Ott hallom a csendet, betakar az éjszaka, lelassul a pulzusom és nem kell gondolkodnom, éreznem, tudnom, emlékeznem.
Ott már nincs dolgom.
Ott van egyedül dolgom.
Mert ott a bor nem élvezet, hanem szentség. Ott a kenyér nem hiány, hanem maga a test. Ott ha nem tudom kimondani, akkor is beszélek, ha nem kapok érthető választ, akkor is képes vagyok meghallani, ha nincsen rá semmilyen emberi magyarázat, akkor is elmerülök a hálában a lábujjaimtól a fejem tetejéig.
"Mert örökkévaló szeretettel szerettelek téged..."
Igen. Azért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése