Az örök kérdések piszkosul fárasztanak. De velük nem tudok bújócskázni, mert nem ismerik a szabályokat, vagy csak tojnak rájuk, kicibálnak a rejtekhelyemről, és belemásznak a képembe. Ilyen szemétláda például a Ki vagyok én? Ő a legocsmányabb, legkitartóbb, legrámenősebb. Zaklatni kezdett valamikor az öntudat első pillanatában, és hogy már bőven nyanya lettem, most sem hajlandó leszállni rólam.
- Oké Identitás. Ha már nem menekülhetek, akkor csücsülj ide az ölembe, ringatlak kicsit.
Rövid leszek, egyszerű és éles.
Nem kell megijedni, maradj nyugton, legtöbbször sok vagyok, bonyolult és lágy.
Nem a kályhától indulunk, bőven marad még a pukedliig így is.
Vagyis.
Nő vagyok. De csak akkor, ha van mellettem férfi, akinek én vagyok a nő.
Anya vagyok, de csak ha már megértettem, hogy a belőlem kiszakadt élet nem az enyém.
Tanár vagyok, ha van olyan tanítvány, aki iskolán kívül is szomjas a szavaimra.
Író vagyok, ha a szövegem már a saját lábán is képes eltántorogni másokhoz, és a fülükbe súg valamit, amit én már nem hallhatok meg.
Barát vagyok, ha van, aki nem fogni akar, hanem tartani.
Folytathatnám, de minek.
Látod Drágaság, az, hogy ki vagyok én, az nem rajtam múlik, hanem másokon...
Sipirc!
És ha már az ontológia elhúzott a vérbe, akkor azért nagyon halkan hozzáteszem, hogy mások identitása viszont rajtam múlik.
Mert ez hajszálpontosan olyan, mint a jó bor. Csak akkor lesz belőle íz, zamat, test, lecsengés, illat és szín, ha valaki kitöltötte, megforgatta, megszagolta, a szájába vette, ott tartotta, lenyelte és még akar inni. Különben a bor csak a bortermő szőlő (Vitis vinifera) fürtjeinek kisajtolt, édes levéből alkoholos erjedés útján nyert ital. Ami valljuk be, lételméleti szinten roppantul lehangoló. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése