Ismerős? Az érzés, amikor az önuralom fuldoklásig feszül a toroknak, összeszorítja a hasat, görcsöt húz az izmokba, elfogy a levegő és pattannak az erek. Amikor minden, ami bent van, kint akar lenni, és minden ami kint van, de nem birtokolható, az annyira hiányzik ott bent, hogy már majdnem konkrétan fáj. Megvan?
A vágy. Ami olyan szép szó. Lágyan lehet suttogni, csupa puha hang. A legszebb pedig az, hogy csak egy apró fonetikai változtatás, és már magát a létezést jelenti, a másik létezését, annak minden mélységével és titkával együtt. (Persze, hogy a nyelvészet az egyik kedvencem, naná, hogy van a nyelvnek filozófiája, nem csak rohadék helyesírási szabályok, amiket nem tudok.)
De ez most mindegy.
Mert ha egy év alatt képes voltam közel 20 kg súlyt szépen lepakolni, éjszakánként a saját verítékemben vergődve gyötörni a testem egészen addig, amíg meg nem éreztem hosszú hónapok után a mozgás örömét, és beleszerettem a futópadomba, a fogalmam sincs micsoda csodaanyagú sportruhákba, a kicsit sem csinos, de pronáló lábra való csukákba, akkor ide nekem az oroszlánt, én bármire képes vagyok!
De nem most...
Most Kadarkát szeretnék inni. Megkívántam. Vágyom rá. Nekem most fűszer kell, bíborréz kortyok érintése a számban, paprikás kolbász, abált szalonna, igazi kovászból kelesztett rusztikus kenyér, vaj, rendes abrosz, fa vágódeszka, cseréptányér. Arra szomjazom, amihez enni kell, nem úrilányosan csipegetni, hanem enni. Mert a Kadarka nem elegáns műfaj. Éget, primitív, nyers, erős, maszkulin. Elsőre sok, másodikra betölt, harmadikra mohóvá tesz.
Csak az a baj, hogy nincs itthon Kadarka.
Öreg hiba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése