A válasz

Drága Tatjana!

 

Én írok önnek.

Nem szeretem.

 

Csók!

Anyegin

Miért?!

Ismerős ez a fájdalom. Konkrét, erős. Pedig rég jött el hozzám utoljára. Elküldtem, elengedtem, elgyászoltam. De értette, hogy a nemem, az valójában igen. Komoly tudás. És legyünk őszinték, ez a rend. A természet rendje.

Itt van megint. Emlékszem rá, sokszor járt nálam. Számolni sem érdemes, hányszor. Kapkodtam a csillapítókat, földre feküdtem, megemeltem a seb nélkül vérző tüzet, ami bennem égett. Hogy hátha akkor a lábamba, a törzsembe ömlik, hátha enyhül, hátha nyugszik, hátha gyengül. Aztán elfelejtettem a következő holdtöltéig. A sápadt éjszaka lámpása méri a női időt, nem kell, hogy vonyítsunk neki. Kétszer kegyelmezett meg nekem. Kétszer hagyott magamra. Kétszer adott át egy sokkal élesebb, sokkal komolyabb, hullámokban érkező, végtelennek tűnő szenvedésnek. Ami csodálatos volt. Felejthetetlen, igazi, teljes. Mert volt értelme, oka, célja, és eredménye is volt.

Ennek? Ez nem teremt! Ez emlékeztet arra, hogy mi a teremtés embertelen szertartása. Nem véletlen, hogy isteni hatáskör és illetékesség a semmiből a valami. Mi a valamiből tudunk csak semmit csinálni, de azt szentségesen szentségelve. Hiszen áldottak vagyunk.

 

Lefekszem a földre. Megemelem magamat. Várok.

- Miért?

- Nő vagy.

- Megint?

- Még mindig.

- Meddig?

- Nem akarod tudni.

Tragédia

Tragédia, hogy Az ember tragédiája tulajdonképpen a férfiról szól. A nő csupán a szépséget hordozza. Főleg a testében. Hol máshol?! Erre a szépségre reflektál a férfi. Mi másra?!

Mondjuk, ha feltételezzük, hogy a nő szépsége az Éden mementója, és a működése az, ami miatt elveszett a Paradicsom, akkor isteni szerencse, hogy legalább szép. Úgyhogy nyugodtan abba lehet hagyni a cirkuszolást!

Pedig most kezdtem belejönni.

Az olyan nőies.

Okosan

Változtál attól, hogy őt szeretted?

Kivé lettél általa?

Változott attól, hogy téged szeretett?

Kivé lett általad?

Ha megvan a válasz, akkor kezdj sírni!

Ha megvan a válasz, akkor hagyd abba!

 

Csak okosan...

Gebasz

Botladozom a szárnyamban vagy vonszolom magam után. Rohadt nagy ám. Toporgok a tükör előtt. Forgok, nézem jobbról, nézem balról, sámlira állok, leguggolok, kihúzom magamat, összegörnyedek. Hagyom az egészet a francba. Begyömöszölöm a ruhám alá, torz leszek. Ráfésülöm a hajamat, fura leszek. Letépem, kurvára fáj. Visszanő a genya. Kitárom, leverek vele mindent. Ultra gáz. Ez így nem mehet tovább! Megtanulom viselni. Edzek. Megtanulom használni. Gyakorlok. Megtanulom elfogadni. Pszichológushoz járok. Sokkal okosabb, mint én, de ő is csak pislog. Legalább egyedi a terápia. Éjszaka repkedek azért kicsit, az elég klassz. Persze, ha landoláskor beleakadok valami sunyi fába, úgy szitkozódom, hogy bármelyik kocsis megirigyelné a repertoáromat. Nem tudom, mire vagyok képes. Ez a gebasz. Esküszöm, szoktam rajta gondolkozni. De ez nagyon fárasztó. Talán találnom kellene valakit, aki tudja. Megyek, megkeresem. Izé, nem megyek. Repülök. Ha mákom van, ott ücsörög valamelyik hegy tetején a szárnyába burkolózva. Neki tuti, hogy jól áll...

Gyász

A tóból lassan elfogyott a víz.

Alattomos, mélyben kanyargó várakozás apasztotta. Szirupos mocsár szürcsölte. Fáradt vándorok ittak belőle túl mohón. Még a tündérek is elhanyagolták, tükörnek használták, összemaszatolták magukkal, de utána nem törölték tisztára. 

Most lapos, iszapos és sekély. Beletörődött abba, ami lett. Feladta. 

Undorodom tőle.

Megállok a partján. Próbálok lassan, nagyon lassan lélegezni, hogy fékezzem a dühömet. Hogy ne emeljem fel a karomat, hogy ne kezdjek vijjogni, tombolni, hogy ne repüljek fölé a végzet smaragdszemű sárkányaként, és hogy ne szárítsam csontosra a belőlem kicsapó lángokkal. Vizet oltanék tűzzel. Nem tehetem. Uralkodom magamon. Addig nézem a látványelemmé fakult tavat, amíg oszlani nem kezd bennem az indulat. Meglátom a vízben a babákat, akiket megfojtottam. Fodros ruhácskákban lebegnek, kékre meresztik a festett szemüket, duzzadt a szájuk, felém csücsörítenek, kövér, puha ujjacskákkal integetnek nekem. Fölfogom a ruhámat, begázolok értük, összeszedem, a szoknyám ráncaiba gyűjtöm, kiviszem, a földre fektetem őket. Melléjük dőlök. Akkor veszem észre a fehér köveket a tófenéken. Végre látszik a lényeg.

Gyengén kezdem. Csak alig dúdolok, mélyen, lágyan kavarognak az altok. Ahogy emelem a fejemet, úgy  erősödik, tisztul a hang. Már világos a szöveg.

Zsoltárt éneklek.

Erő nő belőle. 

Név(telen)mások

Ő és én:

Rózsaszín felhők alatt, langyos, tavaszi estében, kézen fogva, halkan beszélgetve andalogtunk volna, ha ismerjük az első találkozás törvényét. Azt, hogy minden, ami ezután jön, ugyanígy rendeződik majd. De nem figyelmeztetett erre senki, mi sem nagyon kérdezősködtünk. Az első randi annyira törékeny téma, annyira bizalmas, hogy megoszthatatlan. Így azon a napon jeges volt a város, kopogós, zúzmarás. Kutyák lihegtek ködöt a pórázok végén, rántottak kétfelé, magányos utakra, ropogtak a gallyak a lábunk alatt, és a tél zajában nem hallottuk, mit mond a másik.

Később, egy ágyban, egymásban ringatózva, később egy asztalnál, egymással jóllakva sem hallottuk egymást.

Süketen találkoztunk, süketen váltunk el.

Én és ő:

A kórház legnépszerűbb osztályán zakatolt az esti műszak. Tűzijáték szórt virágokat az éjszakai égre, bent pedig a neonok beteg fényében felsírtak az új életek. Nem csak azért, mert puha sötétből jöttek, vízből, melegből és biztonságból a hideg, veszélyes, száraz és bántóan világos létezésbe, hanem azért is, mert eldördült a startpisztoly. Akik ünnepre születnek, örökké versenyért ordítanak, ha mindenki üvölt, a legjobb torkú nyer.

Aznap ő volt a leghangosabb. Nem a kijelölt úton érkezett, nem kereste meg a csatornát, nem gyömöszölte át magát rajta a fájdalom törvényének ritmusára, ahogy a többi. Ki akart törni, szakadni, szabadulni, és amikor a hasfalon utat nyitott előtte a szike, annyira sietett, hogy sebet kapott jutalomként. Vágást a halántékára. Így kiengedte az erejét, a hangjában a haragot, dühös lett, erős tüdejű, igazi oroszlán.

Rám tették a bajnokot. Nem tudtam magamhoz szorítani. Lekötöztek, megbénítottak, hogy túléljem a győzelmét. Csukva volt a szeme, de meglátott. Elcsendesült. Érteni akarta, hogy mit mondok. Várta a magyarázatot. De nem tudtam megszólalni. Csak az arcába fújtam, hogy felszáradjanak a könnyei, amiket miattam sírt.

Az én könnyeimet, amiket miatta sírok, ő fogja felszárítani.

 

Te és én:

Képeket adtam, pedig nem tudok rajzolni.

Szavakat adtál, pedig nem tudsz írni.

Összegabalyodtak a szerepek.

Így rajzolnod kellett helyettem, és írnom kellett helyetted.

Összegabalyodtak a feladatok.

Most már te rajzolod meg, amit én írok.

Most már én írom meg, amit te rajzolsz.

Kibogozhatatlan.

Mi:

A mozi hűvös volt, közömbösen valamilyen, én forró, izgatott, valahogyan semmilyen. Vártam, hogy a mese betöltse a teret, vártam, hogy engem is betöltsön. A  fény okosan becsukta a szemét, én ostobán kinyitottam a szívemet. Pörgött a film. A busz hozta a színészeket, kiosztották a szerepeket, ment minden a maga útján, rend volt, és tisztességes, tiszta dalok énekeltek tanulságot. Jó tanuló voltam, értettem a jelentést, már írtam a fejemben a személyes üzenetet.

Nem fejezhettem be.

Fejre állt a színház, borult a fönt, lent lett belőle, a fikció rám zuhant a két dimenzióból és földre lökött, hogy minden dimenzióban az égbe emeljen. Mert aki játszott, valóban meghalt, akinek pedig fel kellett támadni, bennem talált új életet.

Átölelte a lelkemet.

Az én hibám. Kitártam.

Többé nem tudom bezárni.

Talán

Erdőben lakom. A fák tartanak, nem a gerincembe ütött acélcsapok. A kéreg durva, horzsol, nyomot hagy, megsebez. Engedem, hogy belém nyúljon a fájdalom. Emlékeztet arra, hogy érzek. Az arcomon nem látszik semmi, amikor ideér a fény, és foltosra ragyogja a leveleket.

Talán még boldog is vagyok.

Vizes a ruhám, rám tapad. Ezüst ékszerekkel díszítem fel azt, ami alá rejtek. Fekete pikkelyeket vedlik a bőröm, szabadon mozdulok. Nem érdekel, mekkora az új testem, mert elférek magamban. Érett gyümölcsöket szedek, a számra kenem őket, a virágok pora a púder. Még tószagom van, kicsit földes, kicsit iszapos az illat szíve. A csuklómat rágcsálom finoman, hogy az ízét is érezzem.

Nappal denevérszárnyú madarak visznek a karmukban, éjjel farkasok hátán lovagolok. Egymásra morognak, a kezemet nyalogatják, nyüszít a vágyuk, mindegyik azt akarja, hogy őt válasszam. De csak a legnagyobb, legvadabb és legerősebb bír el. Amelyik már mindent látott. Megpaskolom a fejét, felhúzom, ami takar, bekenem magamat holdsugárral, hogy síkos legyek. Nem csúszom le róla. Átölelem a nyakát, a fülébe súgom a titkomat. Tudja, hová vigyen. Ha odaérünk, megnyúzom, és a bundáját magamra terítem.

Talán még boldog is leszek.

Esztétika

Méregzöld a létezés.

Ronda.

Tele van azzal az akarattal, ami kizárólag élni akar. Sötét, erős, tömény. Ha éhesen kanalazom, az államra csöppen, gusztustalan, mocskos, igazi.

A fokhagyma szaga uralja a világot, összefut a nyál a számban. Dugig leszek vele, megvéd a többértelműségtől.

Spenótszínű tavon ringatózik a csónakom. Sárkányok lapulnak az alján, ők is zöldek. A bokámba mélyesztik a fogukat. Édes a vérem, azt szívják. Nem zavarja őket, hogy mérgező vagyok.

A kezem a hullámokat csapkodja, rám fröccsennek. Összekeverem magammal a habokat.

Türkiz lesz belőlünk.

Az sem szép.

Ideje levágni

Legyen korona.

Selyemfonatokkal ékesítsen. Drágaköveket sírjon benne a fény. Minden tincs mesteri módon simuljon a helyére, hogy a nyak büszkén tartsa, hogy meg ne bomoljon egy hirtelen szótól. Láthatatlan csatok fogják egybe, ne a kéz, ami felé nyúl.

Takarjon.

Rejtse el az arcot, laza hullámokban boruljon a vállra, védje a tarkót. A nap is csússzon el rajta, ezt a függönyt ne tudja fellebbenteni. Minden fájdalom férjen el alatta.

Kapjon bele a szél. 

Öt ujjal fésülje, csavarja, játsszon vele, kócolja össze. Legyen ott mindenhol, csapódjon, repüljön szabadon, könnyen és céltalanul.

 

Merítsd bele az arcodat. Szédülj el az illatától, kapaszkodj bele, hogy megtartson. Aztán tekerd a kezedre és úgy húzd, hogy a hát közepéig érjen a vége. Emeld meg két tenyérrel, hogy levegőhöz jusson a sötét, hogy csak a szem világítson, ne a mézszőke csíkok.

 

Fogd már fel, hogy ében a múlt, ezüst a lenövő jövő, aranyat pedig csak a vágy húz a hajamba, ha kívánom, hogy kiengedd.

 

Ideje levágni.

Salomé

Tudja, mi kell a férfi szemének.

Úgy feszül, úgy hajlik, úgy rejti, úgy tárja.

Tudja, mi kell a férfi kezének.

Úgy duzzad, úgy lágyul, úgy löki, úgy várja.

Tudom, mi kell neki.

A fejed.

Tálcán fogja megkapni.

Futás!

Kanyarodik az út a lábam alatt, jobbra tol, balra húz.

Hullámzik az ösvény, felemel, legurít.

A maszk az államra csúszik, hogy a levegő a számat nyissa, az ínyemet hűtse, a nyelvemet simogassa, végignyalja a fogaimat és a torkomig nyúljon.

Orron be, szájon ki? Abba belefulladnék.

Az enyém a tér, az időt meg összecsomagoltam és a hátamra kaptam, úgy viszem.

Murva fröccsen, ahogy csapódik a talpam, a bárányfelhők elszaladnak előlem, kinyílik a sziget a folyóban, mint a vízililiom, beporzom a hajamba tapadt igazsággal, amikor végigfutok rajta.

Lázasak lesznek az izmaim, mire helyet cserélek a holddal.

Én lefekszem, ő felkel.

Új év

A változás fájdalma annyira intenzív, annyira erős, hogy nem lehet megszokni.

A változás gyönyöre annyira mély, annyira teljes, hogy nem lehet elfelejteni.

A változás erdejében a múlt a földbe süllyed, a jelen lihegve mászik föl az emlékezés dombjaira, csak fél kézzel kapaszkodhat, mert a másik kezével magához szorítja a jövőt, vigyázva, óvatosan viszi, alszik a karjában.

Ropognak a csontjai, megnyúlnak az inak, a szív ritmusa gyorsul, aztán egyenletesre csendesedik, ahogy a vér elmossa az útjából a lerakódott salakot. Egyre simábban mozdul, ruganyos a járása, puhán lép. Körbefogják a fák, összekapaszkodnak, lassan kering a táncuk, úgy hajolnak hátra, hogy a hold fénye szabadon csoroghasson a szemébe. Így lát, amikor a sötét lombokból bölcsőt készít. Csak egy könnyű lökés, és hintázik az alvó, aztán már magától ringatja a szél. Ő pihenhet.

Mögé lép az idő, gyengéden magához vonja, alig mozdulnak, úgy szeretkeznek. Értelmetlen, becéző szavakat suttog helyettük az éj, ezek a hangok ébresztik fel a jövő álmait.

Az a kert

Abban a kertben a szobrok tudják csak, mit jelent az idő. Ahogy sötétedik, egyre erősebbek a kandeláberek fényei, egyre mélyebb az ég kékje, egyre tapogatózóbb minden lépés. Bogarászom a feliratokat, kik fekszenek a lábam alatt, kik vannak örök csendben, kik azok, kik voltak azok, akik már nem beszélnek. Hozzám sem, hozzájuk sem, hozzánk, akiknek még taposni kell a földet, akiknek még itt kell utat találni.

Suttogva kérdezek.

Adjatok válaszokat!

Nem hallotok?

Hallanak. A szavaim rásimulnak a halott kövekre, átölelik a márványt, becézik a gránitot. Nekik adom a melegemet. Egyre hűvösebb leszek, egyre dermedtebb, egyre mozdulatlanabb. A fejemre húzom a kapucnit, a zsebembe rejtem a kezemet.

Rám fagy a csend.

Ráfagyok a csendre.

Gyönyörű ez a némaság.

Gyönyörű szobor leszek tőle.

Oda illő.

Abba a kertbe.