Név(telen)mások

Ő és én:

Rózsaszín felhők alatt, langyos, tavaszi estében, kézen fogva, halkan beszélgetve andalogtunk volna, ha ismerjük az első találkozás törvényét. Azt, hogy minden, ami ezután jön, ugyanígy rendeződik majd. De nem figyelmeztetett erre senki, mi sem nagyon kérdezősködtünk. Az első randi annyira törékeny téma, annyira bizalmas, hogy megoszthatatlan. Így azon a napon jeges volt a város, kopogós, zúzmarás. Kutyák lihegtek ködöt a pórázok végén, rántottak kétfelé, magányos utakra, ropogtak a gallyak a lábunk alatt, és a tél zajában nem hallottuk, mit mond a másik.

Később, egy ágyban, egymásban ringatózva, később egy asztalnál, egymással jóllakva sem hallottuk egymást.

Süketen találkoztunk, süketen váltunk el.

Én és ő:

A kórház legnépszerűbb osztályán zakatolt az esti műszak. Tűzijáték szórt virágokat az éjszakai égre, bent pedig a neonok beteg fényében felsírtak az új életek. Nem csak azért, mert puha sötétből jöttek, vízből, melegből és biztonságból a hideg, veszélyes, száraz és bántóan világos létezésbe, hanem azért is, mert eldördült a startpisztoly. Akik ünnepre születnek, örökké versenyért ordítanak, ha mindenki üvölt, a legjobb torkú nyer.

Aznap ő volt a leghangosabb. Nem a kijelölt úton érkezett, nem kereste meg a csatornát, nem gyömöszölte át magát rajta a fájdalom törvényének ritmusára, ahogy a többi. Ki akart törni, szakadni, szabadulni, és amikor a hasfalon utat nyitott előtte a szike, annyira sietett, hogy sebet kapott jutalomként. Vágást a halántékára. Így kiengedte az erejét, a hangjában a haragot, dühös lett, erős tüdejű, igazi oroszlán.

Rám tették a bajnokot. Nem tudtam magamhoz szorítani. Lekötöztek, megbénítottak, hogy túléljem a győzelmét. Csukva volt a szeme, de meglátott. Elcsendesült. Érteni akarta, hogy mit mondok. Várta a magyarázatot. De nem tudtam megszólalni. Csak az arcába fújtam, hogy felszáradjanak a könnyei, amiket miattam sírt.

Az én könnyeimet, amiket miatta sírok, ő fogja felszárítani.

 

Te és én:

Képeket adtam, pedig nem tudok rajzolni.

Szavakat adtál, pedig nem tudsz írni.

Összegabalyodtak a szerepek.

Így rajzolnod kellett helyettem, és írnom kellett helyetted.

Összegabalyodtak a feladatok.

Most már te rajzolod meg, amit én írok.

Most már én írom meg, amit te rajzolsz.

Kibogozhatatlan.

Mi:

A mozi hűvös volt, közömbösen valamilyen, én forró, izgatott, valahogyan semmilyen. Vártam, hogy a mese betöltse a teret, vártam, hogy engem is betöltsön. A  fény okosan becsukta a szemét, én ostobán kinyitottam a szívemet. Pörgött a film. A busz hozta a színészeket, kiosztották a szerepeket, ment minden a maga útján, rend volt, és tisztességes, tiszta dalok énekeltek tanulságot. Jó tanuló voltam, értettem a jelentést, már írtam a fejemben a személyes üzenetet.

Nem fejezhettem be.

Fejre állt a színház, borult a fönt, lent lett belőle, a fikció rám zuhant a két dimenzióból és földre lökött, hogy minden dimenzióban az égbe emeljen. Mert aki játszott, valóban meghalt, akinek pedig fel kellett támadni, bennem talált új életet.

Átölelte a lelkemet.

Az én hibám. Kitártam.

Többé nem tudom bezárni.