A változás fájdalma annyira intenzív, annyira erős, hogy nem lehet megszokni.
A változás gyönyöre annyira mély, annyira teljes, hogy nem lehet elfelejteni.
A változás erdejében a múlt a földbe süllyed, a jelen lihegve mászik föl az emlékezés dombjaira, csak fél kézzel kapaszkodhat, mert a másik kezével magához szorítja a jövőt, vigyázva, óvatosan viszi, alszik a karjában.
Ropognak a csontjai, megnyúlnak az inak, a szív ritmusa gyorsul, aztán egyenletesre csendesedik, ahogy a vér elmossa az útjából a lerakódott salakot. Egyre simábban mozdul, ruganyos a járása, puhán lép. Körbefogják a fák, összekapaszkodnak, lassan kering a táncuk, úgy hajolnak hátra, hogy a hold fénye szabadon csoroghasson a szemébe. Így lát, amikor a sötét lombokból bölcsőt készít. Csak egy könnyű lökés, és hintázik az alvó, aztán már magától ringatja a szél. Ő pihenhet.
Mögé lép az idő, gyengéden magához vonja, alig mozdulnak, úgy szeretkeznek. Értelmetlen, becéző szavakat suttog helyettük az éj, ezek a hangok ébresztik fel a jövő álmait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése