Ismerős ez a fájdalom. Konkrét, erős. Pedig rég jött el hozzám utoljára. Elküldtem, elengedtem, elgyászoltam. De értette, hogy a nemem, az valójában igen. Komoly tudás. És legyünk őszinték, ez a rend. A természet rendje.
Itt van megint. Emlékszem rá, sokszor járt nálam. Számolni sem érdemes, hányszor. Kapkodtam a csillapítókat, földre feküdtem, megemeltem a seb nélkül vérző tüzet, ami bennem égett. Hogy hátha akkor a lábamba, a törzsembe ömlik, hátha enyhül, hátha nyugszik, hátha gyengül. Aztán elfelejtettem a következő holdtöltéig. A sápadt éjszaka lámpása méri a női időt, nem kell, hogy vonyítsunk neki. Kétszer kegyelmezett meg nekem. Kétszer hagyott magamra. Kétszer adott át egy sokkal élesebb, sokkal komolyabb, hullámokban érkező, végtelennek tűnő szenvedésnek. Ami csodálatos volt. Felejthetetlen, igazi, teljes. Mert volt értelme, oka, célja, és eredménye is volt.
Ennek? Ez nem teremt! Ez emlékeztet arra, hogy mi a teremtés embertelen szertartása. Nem véletlen, hogy isteni hatáskör és illetékesség a semmiből a valami. Mi a valamiből tudunk csak semmit csinálni, de azt szentségesen szentségelve. Hiszen áldottak vagyunk.
Lefekszem a földre. Megemelem magamat. Várok.
- Miért?
- Nő vagy.
- Megint?
- Még mindig.
- Meddig?
- Nem akarod tudni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése