Abban a kertben a szobrok tudják csak, mit jelent az idő. Ahogy sötétedik, egyre erősebbek a kandeláberek fényei, egyre mélyebb az ég kékje, egyre tapogatózóbb minden lépés. Bogarászom a feliratokat, kik fekszenek a lábam alatt, kik vannak örök csendben, kik azok, kik voltak azok, akik már nem beszélnek. Hozzám sem, hozzájuk sem, hozzánk, akiknek még taposni kell a földet, akiknek még itt kell utat találni.
Suttogva kérdezek.
Adjatok válaszokat!
Nem hallotok?
Hallanak. A szavaim rásimulnak a halott kövekre, átölelik a márványt, becézik a gránitot. Nekik adom a melegemet. Egyre hűvösebb leszek, egyre dermedtebb, egyre mozdulatlanabb. A fejemre húzom a kapucnit, a zsebembe rejtem a kezemet.
Rám fagy a csend.
Ráfagyok a csendre.
Gyönyörű ez a némaság.
Gyönyörű szobor leszek tőle.
Oda illő.
Abba a kertbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése