Szívem, csak megláttalak, máris elképzeltelek és megkívántalak.
Pedig még nem találkoztunk, csak a képedet néztem, amin zárt voltál, félszeg, semmitmondó, csukott szájú, félmosolyú alignő. De elárult rólad a fotó mindent, amit tudni akartam. Láttam, hogy nem bízol magadban, hogy fogalmad sincs, mi van a pillantásodba írva, milyen mélység örvénylik benned. Hogy nem is sejted, mi szabadul ki abból a kétdimenziós felületből, és hogy húzza rád ez az erő a téged néző férfiszemet. Elképzeltem, ahogy kigombolom lassan a blúzodat, és mielőtt szétnyílna,
mielőtt megmutatna, a tenyerem már érzi azt, ami bent lüktet lágy
dobbanásokkal, melegen. Elképzeltem, ami ott van, ahol véget ér a kép, a derekadat, a hasadat, a hajlataidat, a combodat, még a lábfejed ívét, a talpad érintését is. Az orromban volt az illatod, a számban az ízed.
Közel hajoltam, magamba ittalak. Nagy, mohó kortyokban teltem meg veled. Belélegeztem a vágyaidat, megkóstoltam a könnyeidet, simogattam a nevetésedet, bennem remegtek a rekedt hangjaid, én voltam a víz, ami végigcsordult a gerinceden, mikor a nyakadba csókoltam, hozzám igazítottad a járásod ritmusát, elértelek, bárhol voltál, bármit csináltál, megtetted, amit kértem, bármekkora volt az ára, megfizetted. Megcsapott a forróságod, a szemembe folyt, elvakított. Felszárították az ujjaid. Nagy, sötét, drága és díszes leveleket varrtam magamra, hogy meztelenül is legyen hová rejtenem a kést, amit hoztam. Mert ahogy elém feküdtél, ahogy kitártad magadat, villant a kezemben. Fel kellett, hogy nyissalak. Pontos volt a vágás. Sebészi, precíz, tiszta. És teljesen felesleges.
Mert nem ezt akartam látni, mert nem ezt képzeltem, és már nem kívántalak..., szívem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése