Észak szeretői délre emlékeznek.
Tűz mellé terített, vastag takarókon izzad szenvedélyt a bőrük. Méregzöld levelű, vastag szárú növények nőnek a testükből. Köréjük fonódnak, vörös szirmokat bont a vágy. Lassan mozognak a lángok fényében, rájuk olvad a csend. Az erejük gomolyog a télben, felnyögnek a jégcsapok, mielőtt beléjük fojtja a hangot a forróság.
Kelet szeretői szomjasak.
Egymásból akarnak inni. Cserepes ajkak tapadnak a nyak védtelen meztelenségére, hogy életet szívjanak a mélyben lüktető erekből. Mohón, durván feszül neki az újjászületés reménye a tetszhalott szárazságnak. Csukva van a szemük, rejti a forrást, amit csak a fájdalom nyithat. Sós cseppekben fakad, legurul az arc törékeny csontjain, csorog, mire a vállra ér, csobog a medencecsont medrében, a combok közé ömlik. Megemeli őket a víz, örvényben forognak, összefonódnak, mégis a vizet ölelik.
Dél szeretői éhesek.
Megadják a módját. Kristálypoharakba töltik az óarany várakozást. Ami lecsöppen, felcsókolják, színültig rakják az ezüst tálakat. Roppan a foguk alatt az idő, kettéhasad, édes a leve. Eltelnek vele, de egymásból nem tudnak annyit harapni, hogy elég legyen. Hűvös a padló, csupasz a talpuk, selyemből van az út, nincsen vége. A telihold szórakozottan hint rájuk mézes illatokat.
Nyugat szeretői északról énekelnek.
A szél kíséri őket. Felkapja a dalt, lefújja róla a felesleges hangokat, hogy csak a lényeg maradjon hallható. Kemény a levegő, szavakat karcol bele a felismerés, ami a szemükben villan, ahogy nézik a másikat. Nem ismerik meg a tükörképüket, csak egymást. Fényben alszanak, árnyékban ébrednek. Olyan táncot álmodnak ketten, amibe beleszédülnek a csillagok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése