Minden fára rásimultam, nem értem át a törzsüket. Minden tóba beleléptem, a hullámok a térdemet kerülgették. Az ölemig csapott a víz, termékennyé tett, pedig nem akartam szülni. Élet fakadt belőlem, elrepült felettem, tüzet okádott. Annyira szeretett, hogy elhagyott, miután véresre rágta a mellemet. Ettől fehér lett a hajam, egyenes, ragyogó, mint a holdsugár, de érzem, kezd lenőni a fekete igazság, kígyóként tekeredik, elnyeli a fényt. Már nincsen kedvem mozdulni. Messziről nézem, ahogy a csata zaja átdübörög a dombokon, tudom, ki fog nyerni, és a vesztesnek dúdolva fonom a győzelmi koszorút.
Nagy levegőt vegyél! Szívd tele a tüdődet jeges széllel! Dobok feszítsenek a hátadra ősi ritmust, arra lüktessen a szíved a bordák ketrecében. Föl és le, ki és be, emelkedik majd zuhan a férfivilág.
Rám zuhan.
Földre teper.
Fölém térdel.
Leszorít.
Kifújom a levegőt. Az arcunkra szitál a meleg, puha pára. A nyakamon ott a kezed. Egyre szorosabban öleli a torkomat. Zárom a számat, azt nem kell betapasztanod. Inkább nézem, amíg látom, hogyan lángol a szemedben a téli nap.
Nem félek.
Ne félj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése