Szeretném

Szeretném tudni, hogy kit vakít el a nap, amikor nem engem.
Szeretném tudni, hogy amikor vége van egy beszélgetésnek, mi a következő szó, amit már nem mond ki senki.
Szeretném tudni, hogy honnan jönnek a mesék.

Szeretném látni azt a pillanatot, amikor a panelmozaik fényeit másik árnyalatba mossa az eső.
Szeretném látni, ahogy a kiskanál rám mered, mielőtt a számba veszem.
Szeretném látni, amikor a fekete-fehér képekre óvatosan, lassan, pasztelles szín olvad.

Szeretném hallani a pohár hangját, amikor felnyög, mert betölti a bor.
Szeretném hallani a dallamot, amit nem hallhatott még előttem senki más.
Szeretném hallani azt, amit a száj nélküli baba képtelen kimondani.

- És mit szeretnél érezni?
- Az nem kívánságműsor.

Visz a víz

Visz a víz.

Nem tudom, mikor ölelt magához, nem tudom, hogy kerültem bele, nem tudom, miért, nem tudom, meddig tart majd ez az áramlás, és azt sem tudom, hol dob majd partra. Mert partra fog, nem kérdés.

De most visz.

Hagyom. 

Vigyen.

Becsukom a szememet. Felfekszem a tükör tetejére, végre nem kell belenéznem. Ezért pedig annyira hálás vagyok, hogy ha nyelek pár kortyot belőle, akkor sem pánikolok be. Mert a víznek gránátalma illata van, savanyúan édes, tiszta, és annyit lehet belőle inni, pontosan annyit, amennyi ahhoz kell, hogy minden port kimosson belőlem. Minden oldódjon, ami letapadt, ami belém száradt, ami elvette a puhaságomat, a játékosságomat, a képességet, hogy otthon legyek a szent őrületben, és az esélyt arra, hogy eszembe juthasson néha, kicsit, hogy milyen vagyok. Milyen vagyok valójában.

Mert én sima vagyok.
Lágy, sűrű, mégis könnyű. Minden rossz közvetlenül a homlokom előtt robban apró szilánkokra, és csilingelve hullik a lábaim elé. Belelépek, hallani akarom, ahogy ropog a talpam alatt, nem sebezhet meg.
Nevetve nézek a holnap szemébe, hozzon bármit.
Szemérmetlenül pirulok, adom a kezemet, de nem adom a számat, közel hajolok, hogy legyen illat, ami miatt utánam kap, aki megérzi, de nem ér el, mert már csak az árnyékom maradt előtte.
Nő vagyok. Kiszámíthatatlan, vonzó, bújós, vágyakozó, gondoskodó, szelíden konok.
Béke van a tenyeremben, amit bezárok az ujjaim ketrecébe, összeszorítom, hogy arany patakokban csorduljon belőle nyugalom a combomra.
A megértésem mögött kérdések támasztják alá a válaszokat, a mosolyomban könnyek lapulnak, az érintésem alig érezhető, de erősebb minden bilincsnél.

Viszlek.

Hagyd.

Ha partot érünk, úgyis minden kiderül.

Nomen est omen

Bizonytalan vagyok.

De azért próbálok teljes mondatokban beszélni. Nem igazán sikerül.

A dobozok ott vannak kikészítve. A címkék arra várnak, hogy rájuk írjam, szépen, olvashatóan felrajzoljam a neveket.

Én abban bitang módon jó vagyok. Nem?!

De.

Csak nem most. 

Most szórakoznak velem a szavak. Gurulnak szanaszét a szőnyegen. Be a fotel alá, a kanapé alá, csillog rajtuk az esti homály, én pedig maradok összegömbölyödve a virágos párnáim között, mint egy lusta, jóllakott macska, félig csukott szemekkel, dorombolva.

Nem pattanok, nem igyekszem, nem zavar, hagyom.

A bizonytalanság nem szereti a precizitásomat, a dobozaimat, a neveimet.

És én most a bizonytalanságot szeretem.

Mert ez a bizonytalanság vágyakat dúdol. Nekem énekel, összevissza színű selyemszálakat sző bele a letisztult, szürke-vaj dizájnomba. Lágyan nyúl a derekam alá, megemel, átölel, becézve ringat.

- Mit szeretnél?

- Suttogni lenne jó. Közel hajolni, belecsobbanni a szemébe, elmerülni, aztán nevetve húzni föl magamat a partra, amikor mégis félre kell nézni, de csak azért, hogy az állam alá nyúlva, gyengéden, mégis határozottan húzzon bele abba a kék tóba újra. Amúgy is kezdek reszketni csuromvizesen ebben az egyre hűvösebb, szikrázóan fényes őszben.

- Hm. Már megint a tó...

- Mi van? Unod?

- Nem biztos.

Tangó

Szorosan tartotta.

Nem volt sokkal magasabb, talán egy fél fejjel.

Ebben az ölelésben nem volt semmi gyengédség. Fogta, erősen, mert azt akarta, hogy úgy mozduljon, úgy lépjen, úgy hajoljon, ahogy ő mozdul, lép és hajol. Az arcára nem emlékszem, azt sem tudom, hogy jóképű volt-e egyáltalán, csak a lány sutasága maradt bennem, ahogy ott volt abban a fegyelmezetten zárt táncban. Próbálta nézni a lábát, tanulni a lépéseket, de a fiú nem engedte a szemét egy pillanatra sem elszakadni az övétől, azonnal, keményen szólt: Rám nézz! Mert ő nyerni akart, profi partnert faragni a kezdőből, versenyezni, nem pedig tangózni. A bicebóca pedig csak le akart rogyni végre, kikerülni a szemek fogságából, a karok szorításából, abból a közelségből, aminél nagyobb távolság két ember között talán nem is lehet.

Életlecke volt.

Mind a kettőnek.

"Az „akadémikus” lépést, a salidát bár kezdetben megtanulják a táncosok, de végül szinte sosem alkalmazzák. A tangónak „iskolái” sincsenek, mindenki saját érzései, saját stílusa alapján táncol. Hogy a párok harmonikusan haladhassanak előre a parketten, nagyon nagy szerepe van a vezetés technikájának. Ezt a táncosok szoros testi közelsége is indokolttá teszi. Ez a pár férfi tagjának feladata, egyszerre kell döntenie saját, illetve partnere lépéseiről, melyet elsősorban felsőtestének mozgásával tud kommunikálni. A tangó markáns férfidominanciát mutat (ami csak látszat: inkább a férfi 'szolgálja ki' a nő igényeit, teszi számára a táncot élménnyé azzal, hogy 'előkészíti' a nőnek a táncát)."

- A tangó, az nem...?

- A tangó, az de.

Pro-kontra

Szeret velem lenni.

Maga mellett tart, hogy látszódjon. Bennem tükröződik, én pedig beérem azzal, hogy a napszemüveg vak ablakában nézem a saját eltorzult képemet. Nem akar tőlem semmit. Ez megnyugtat, ellazít, néha még azt is megengedem magamnak, hogy ösztönös legyek. Miért is ne? Ez olyan kényelmes, kellemes és langyos. Mert már jó ideje tudom, hogy nem lehetek mindig én az, aki mozdul, aki közelebb lép, aki átölel, aki vigasztal, aki kivált.

Aki megvált, az pedig főleg nem én vagyok.

Már kezd körvonalazódni, hogy ez a semmi, ez úgy a minden, hogy mire észre veszem, már semmi lesz megint.

Szeret velem lenni.

De ebben sem vagyok teljesen biztos. Benne tükröződöm, ő pedig beéri azzal, hogy a hangja vagyok és a füle. Sokszor a gondolatait is kitalálom, ha becsukom a szememet és hagyom, hogy érezzem, hagyom, hogy belém hasítson, hogy kettészeljen és kibelezzen az, ami őt akarja feldarabolni. Mert én utána is lábra kínlódom magamat, nem ordítok, nem kapom elő a kardomat, és nem kaszabolok le senkit.

Én csak dünnyögök és írok, írok, írok... Amíg vannak ujjaim, vannak billentyűk és látok. Addig.

De már kezd körvonalazódni, hogy ez a minden, talán csak a semmi.

- Ez a kettő, ez egy.
- Az egy, az mindig kettő.
- Rohadt egy matek.
- Az.

Bizalom

Dobálnak.

Kövekkel.

Mi van?

Hahó!!! 2019. van!

Vagy nem?

Gonosz, önző, kőkemény, kegyetlen és súlyos szavak puffannak a fejemtől egy ujjnyira, a lábamtól egy centire, a térdem mellett is. Mert mindig térdre esem. Ez van.

Válaszolok. 

Szépen, elegánsan, metsző iróniával, de az is úgy van csomagolva, hogy még a masni is vigyázban áll.

A stílus az ember.

Nem?

Hajlongok. Jobbra, balra.

Mint egy nyamvadt balett-táncos, csak hogy X lábam van, és megint takarni kell a pocakomat, és felborulok, ha valaki eltalál.

Dehogy borulok.

Bele fogok dögleni.

- Ki ne merd próbálni!

- Na... Csak egy kicsit! Elkaplak, nem lesz baj.

- Jó. De ha nem, akkor utána összekaparsz?

- Nem biztos.

- Utállak!

- Tudom. Én is szeretlek.

Jó

Van az úgy, hogy elengedem.

Az apró ráncokat, az alig látható pihéket. A karcokat, az éppenhogy észrevehető horpadásokat, a citrommagot a pohár alján, a terítőn a morzsákat.

Ritkán.

Ilyenkor úgy lépek át önmagamon, hogy minden pattanásig nyúlik bennem, reccsen az akaratom, ha szerencsém van, nem törik, és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán vissza fogom tudni gyömöszölni magamat még valaha a kereteim közé.

De ami nem rajtam múlik, ami nem az én markomban van, amire nincs rálátásom, hatásom, befolyásom, amin nem tudok uralkodni, amit nem én irányítok, az erre kényszerít.

És már tudom, pontosan tudom, hogy jobb, ha hagyom.

Mert van az úgy, hogy annyi elég kell, hogy legyen, hogy biztosan tudjam, hogy valahol, mindegy hol, akár az üveghegyen túl, de valahol van.

- Megvagy?

- Megvagyok.

- Jó.

Az biztos

Hajnal:

Négyszer öltözöm át.

Jó. Ötször.

Tetőtől talpig. Gondosan válogatom a színeket, az anyagokat, annyira szeretnék ma valahogy úgy kinézni, ahogy kellene.

Basszuskulcs.

Ma ünneplő a dresszkód.

Hogyaza...

Gyűrött, semmilyen blúz, az a farmer, amiből már kifogytam annyira, hogy harmonikázzon a hátsómon, és percenként följebb rángatom, csöppet sem emelve ezzel nőiességem amúgy sem ragyogó fényét, mindezt pedig megfejelem, izé, meglábazom a legbillegősebb, leggurulósabb, legrondább futócipőmmel.

Írjatok be! Ezt nektek!!!

Dél:

Gyönyörű, szürke szeme van. Azzal néz. Mélyre lát.

De most én akarom őt látni. Még nagyon baba, hagyja. Bízik bennem. Igaza van, mert az első, amit megbeszélünk, mint nő a nővel, hogy nem szeretjük a nevünket. Ilyesmit pedig nem árul el akárkinek az ember lánya.

Oké, proteinszeletet is kap. Azt sem szoktam osztogatni.

Nem ám.

Délután:

Öngól.

Alma, fahéj, fás és fűszeres illatok, annyira, hogy a nyárnak álcázott őszben már a telet szagolom. A tél pedig észak. Az az észak, aminek az emlékétől is melegem lesz, felgyorsul a pulzusom, lángol a bőröm, remegni kezd a térdem, és két kézzel kapaszkodom az asztalba, a csészébe, a vizespohárba, a napba, vagy tulajdonképpen bármibe, csak ne szédüljek el.

Éjjel:

Nem a semmilyen, gyűrött blúzon múlik.

Az biztos.

- Na erről nem volt szó.

- Miről?

- Hogy most arról van szó!!!

Nem érzem

A vénasszonyok nyara úgy ragyog, ahogy csak egy menyasszony tud. Mintha minden joga meglenne ehhez, bármilyen is a hétköznapokban, hogy most ő legyen a legszebb, a legvonzóbb, a tökéletes nő. Szeretem. Nem ezért.

Azért, mert olyan szánalmas, fájdalmas és megható, amikor valaki azt hiszi, azt akarja hinni, hogy ő éppen most kezdődik el.

- Tökéletes menyasszony voltam. Mondtam már?

- Biztos voltam benne.

Én is ragyogok. 

Nem fehéren, feketén.

Nem az izgatottságtól, hanem a nyugalomtól.

Nem a lehetőségek fénylenek a bőrömön, hanem a lezárás békéje veri vissza az őszi napot, hiába csókolja végig a fény a karomat, meg sem rezdülök.

Nem könnyű.
Minden idegvégződésem érzi a forróságot, nyelem az ősz szagát, a torkom összeszorul, és tompák maradnak a hangjaim.

- Most akkor nem érzel semmit?

- Mindent.
- Az ugyanaz.
- Ugye, hogy érted?
- Mit?

Ácsi!

Émelygek.

Szédelgek.

Tántorgok.

Pedig nem vagyok részeg. Kicsit sem. Színjózanul vagyok bizonytalan, színjózanul csuklom, színjózanul tágul hatalmasra a pupillám. Kapaszkodik bennem minden valamibe, ami forog, ami ránt magával újabb fordulókra, megpörget, cibál, képtelen lassítani, őrült táncba visz.

Föl sem kért! Neveletlen rohadék!!!

Ennek itt van vége. Meg kell állnom valahogy. Ki kell szállnom valahogy.

Mert ha öklendezni is kezdek, akkor dühös leszek.

Ha pedig a haragom fog kiömleni belőlem, akkor az vérvörös lesz és forró.

Ráfröccsen majd valakire, és olyan sebeket ejt, amik soha sem gyógyulnak.

- Nem akarok neked rosszat!
- Ja. Tudom. Fogd be!!!

Van

Nagyon messziről hallom a hangját, van, amikor alig, de most ki tudom egészíteni a szavakat, mert lassan beszél, akadozva.

A kimerültsége rám folyik, és valahol a szegycsontom környékén gyűlik össze, bal oldalon, a szívem fölött, ott lesz sok, ott kezd feszíteni annyira, hogy odakapok és nyomkodom, masszírozom, próbálom eloszlatni, szétlapogatni, valahogy bedolgozni magamba. Át kell alakítanom, vagy ki kell löknöm, akkor lehet, hogy nem fullad meg. Akkor lehet, hogy engem sem fojt meg az, hogy alig kap levegőt.

Szépen mondja. Gyakran ugyanazt, a nevem minden mondatában elhangzik, ami fontos, mert tudom, hogy hozzám beszél, és még fontosabb, hogy ezt ő is tudja. 

Nem nagyon szólok közbe, ha néha megpróbálom, akkor sem hallja, monológ marad ez a párbeszéd. Nem baj.

Mert amikor rájövök, hogy most neki annyi kell, hogy tudja, hogy hallgatom, már meg sem próbálok jelezni, még annyit sem, hogy vagyok, figyelek, értek. Nem kell.

Bizonyságot tesz.

Radnóti mellette ül, Móra körtemuzsikáját emlegeti, Nietzsche tanait tagadja.

Szürreális az egész, mégis valóságos. Látom, ahogy előre hajol, a kezét a víz felé nyújtja, a tenyeréből kicsordul a kegyetlenség, de mire a térdére loccsan, már a kegyelem ömlik végig a lábán, abba lép bele.

Fogalma sincs róla.

- Van Isten, tudom. A faszt halt meg!!! Nem lényegült át! Van!!!

Nem válaszolok.

Úgysem hallja.

Hátradőlök.

Hagyom, hogy a könnyeim két oldalt leguruljanak az arcomon és a párnára csöppenjenek.

Helyzetjelentés

Éjszakai séta a kihalt tóparton.

Forró zuhany, meglepően erős vízsugárral.

Kifeküdt matrac, fájó derekú ébredés, lassan sem tudom magamat elfogadható minőségben összerakni.

A szakmai maximalizmusom csúszik ki a karjaimból, hiába suttogom utána halkan, vágyakozva, édesen, hogy ne menjen, maradjon még, kell nekem, akarom.

Lepereg róla, köddé válik, magamra hagy.

Úgy eszem, mint régen, mindent, háromszor egy nap. Feszül a hasam, fogható leszek, igazi test, pedig én tündér szeretnék lenni, átlátszó és csak félig igaz.

A Kékfrankosnak van a legszebb színe.

Nem, nem a bornak, hanem a palack nyakát ölelő kapszulának.

- Meglesz még ennek a böjtje!

- Nem érdekel, legalább megint csak szomjas leszek, éhes már nem...

 

Szabályok

Vannak szabályaim.

Be kell tartani őket, mert különben előveszem a legbűbájosabb énemet, ami éles pengeként vágja szét a biztonság látszatát, pillanatok alatt lesz olyan dermesztő hideg, amiben csak én nem reszketek, mindenki más megfagy, és jeges rémülettel várja, hogy jöjjön a legrosszabb. 

- Mi a legrosszabb?

- Fogalmam sincs. Nem bántok senkit. Cuki vagyok és kedves.

- De vannak szabályaid.

-Vannak.

Szelet

A pizza szelet, az nem pizza. A pizza az egészben van.

Fel kell vágni.

Meg kell enni.

Nem, nem segít be senki. Benyomod az egészet!!!

De csak akkor, ha az a pizza vékony. Ha roppan a széle és olvad a közepe. Ha csak paradicsom van rajta és mozzarella. Bivaly. 

Akkor pedig minden a helyére kattan, ha ez a pizza Rómában kerül a tányérra. A Campo de’ Fiorin. Amikor nincs idő arra sem, hogy kezet moss, mert mire visszazöttyensz a helyedre, már ott van a előtted a tökéletes, kemence-meleg csoda.

Ha előtte megittad a Campari szódát, és utána tudod, hogy fagylalt is jut, akkor csak vagy, mint egy fikusz, gondolatok és érzések nélkül.

A helyeden.

Elégedetten.

Nem érdekelnek a szeletek.

Ha nem bírsz megenni, belém se harapj, mert garantálom, hogy megakadok a torkodon!

- De milyen bor illik ehhez?

- Olasz. 

- Ennyi?

- Ennyi.

Tiszta beszéd

Tisztán beszél. Érthetően.

Kicsit tenoros a hangja, de nem zavaró.

Mindent tud, mindent elmagyaráz, tanárosan, pontosan. Ha nem tetszik neki a válasz, visszakérdez. De valójában azt szereti, ha én kérdezek.

Ez így nagyon rendben van.

Tisztán beszél. Érthetően.

Minden szava éles. 

Villannak a hangok az őszi fényben, ahogy kilépünk a kerékpárút mellé, pont ott, ahol soha nem tudom eldönteni, hogy melyik oldal a gyalogosoké, és attól félek, ezt a biciklisek sem igazán érzik. Kalandos egy szakasz ez, lassan beleég a lábamba, ahogy tempósan visz minket az igazság.

Vagy ez csak az én igazságom? Édesmindegy. Beleizzadok ebbe az igazságba, bárkié.

De nem vagyok büdös. Mindent elnyom a gondosan választott, édes és meleg illat. Ami csak nekem fontos, ő nem is érzi.

Ez így nagyon rendben van.

Tisztán beszél. Érthetően.

Nem akar bántani. Beburkol a magányába, lovagias, figyelmes, kedves, én pedig hálásan vacogok, még a fogam is összekoccan.

Nem érti. Mert érteni akarja.

Megitat, meg is etetne, de nem eszem. Nyelem a lónyálat, ami édes és tömény, hiába kívánok keserű, citromos, pezsgő és hideg kortyokat.

Csak annyira figyelek, hogy be tudjam tenni a kocsit oda, ahová befér, hogy ne felejtsem el elindítani a parkolást, hogy behajtsam a tükröket. Ez a droid üzemmód már elég ahhoz, hogy ne kezdjek el nevetni, ne kezdjek el sírni, ne kezdjek el semmi olyat, amit nem tudok majd abbahagyni.

Ez így nagyon rendben van.

Mert tisztán beszélek. Érthetően.

 

No comment

Állok a tükör előtt.

- Öreg hiba.

Merev az arcom, feszül a nyakam, odakapok, a másik kezemmel a hajamat lököm hátra. Nem marad ott, megint az arcomba hullik. Tapogatózó mozdulat a hátam mögé, vakon is tudom, hová nyúljak, megvan a hajráf, majd én lefogom a lazaságot, a nénikéddel szórakozz.

- A hajráf kislányos, kedves, retró. A retró menő.

Közelebb hajolok, már nem takar, nem keretez semmi, ott van minden a foncsoron, a ledizzók erős fényében, ráégtem a képre.

- Nem kell hajolgatni, beáll a derekad te nagyon hülye!

Nincs ennél kegyetlenebb helyzet egy nőnek. De száraz szemmel kell végigcsinálni, mert a könnyektől homályos lesz a valóság, torzul a fókusz, és még a végén megsajnálom magamat.

- Én majd sajnállak. Komolyan! Azt úgyis utálod.

Nézzük.

A szemöldökömet túlszedtem. Amatőr munka, a hajdani karakteres, vastag, sötét keret már csak árnyék.

- Kozmetikus!!!

A homlokomat ráncolom, a mimikai árkok mélyülnek, szabdalják a bőrömet, és ha rá mernék nevetni magamra, a szarkalábak is táncolnának. A szám mellett ott van minden látható nyoma az évek alatt benyelt keserűségnek.

- Mindig mondtam, hogy ne feszülj, mert úgy maradsz...

A bőröm rendben van.

- Jé, ezt is ki bírtad nyögni. Királyság!

Nincs más hátra, elő kell kotorni valamit, ami átrendez, valamit, ami eltakar, valamit, ami kiemel, ami színt ad, színt visz, ami kontúroz, ami elmos. Miért ilyen elcseszetten bonyolult szebbnek lenni?!

- Miért akarsz szebb lenni? Hm? Hm?

Alapozó nem kell. Elég az a fura krém, ami fehér, amikor kibuggyan a tubusból, de a bőrömön megmelegszik, és láthatatlanul tölti ki a vonalakat. A modern kozmetika csodája, csak el ne felejtsem lemosni a kezemről, mielőtt a hajamhoz kapok.

- Ja, már ovisként kiszedted a csatokat, volt is belőle balhé.

Kell sötétbarna és világosbarna szín a szemhéjamra. Nem több, ennyi. Matt. Ecsetem nincs, nem is lesz, vannak ujjaim. Bőr a bőrön. Az jobb.

- Nem vitatkozom.

Jöhet a kedvencem, a szempillaspirál. Ha az megvan, akkor van esély arra is, hogy a szemembe néz majd az, akinek szép akarok lenni. Az sokat segítene.

- Nem nekem akarsz szép lenni?!!!

Száj? Fény. Más nem kell, úgyis lenyalogatom.

- No comment.

Csak, ha futok

Ragyog az ősz.

A muskátlik kaptak még egy hetet. A leander nem kapott. Csupasz lett a nyaka, mint az enyém. A csatorna nyelheti a vizet, a falevelek pedig jönnek, ahogy mozdul a szél, összemaszatolják a patika tisztaságomat, de nem haragszom. A foltos kutya a szomszédban hisztizik, ha meglát, mert megszokta, hogy adom az arcomat a mohó nyelvének, ölelgetem, babusgatom, becézgetem. Mert kutyababa, nem ember. Azért.

Hol vannak a határok?

Hol vannak azok a kövek, amik azt jelzik, eddig lépj, ne tovább? 

Hol van a méltóságom?

Elfújta a szél, kinevette nap. Nem a nyári nap. Az őszi. Mert az olyan gyönyörű, olyan gyengéd, megtalálja a bőrömet, hiába van rajtam három réteg ruha, szemérmetlen és ellenállhatatlan, én pedig elengedek mindent, hagyom, hogy hozzám érjen, mit hagyom, akarom, hogy hozzám érjen...

Neki szabad.

- Nekem nem.

- Tudom.

- Ne hisztizz! Elkaplak.

- Csak, ha menekülök.
- Jobb, ha futsz.

A józanság lelke

Fogom a fejemet.

Nehéz.

Nagy.

Babafej.

Próbálok rendet rakni benne. Mert én azt nagyon tudok. Pakolni. 

Ha minden a helyén van, akkor megnyugszom, kiegyenesedem, rendesen veszek levegőt és azt gondolom, a rend az tisztaság, a tisztaság az erő, az erő pedig megvéd önmagamtól.

Így is van.

1. Most már hosszú ujjú futópólók kellenek, és semmi rózsaszín, mert az van, akinek tetszik.
2. Az őszi díszek fent vannak, az pipa. Na. Valami legalább a helyén van.
3. Nem beszélgetünk két pohár bor után senkivel.
4. Ha Bikavér, akkor beszélgetünk, mert az elég régi, hogy ápoltan és elegánsan legyünk pofátlanok.
5. Vastagabb gatyában szabad csak négykézláb végignyalni a padlót, mert már megint sebes a térdem.
6. Nem kapkodhatok a nyakamhoz folyton, hiába csupasz, elő kell kotorni a sálaimat, azok legalább szépek.
7. Arra kell gondolni, hogy anyának mindig igaza van. Ez nagyon fontos.
8. A tükröket kerülni kell, nem összetörni.
9. Nem dobálunk puszikat, nem ölelgetünk senkit, az őszi tánc az egyet előre, kettőt hátra, és meg ne próbáld felcserélni, mert rohadtul átlátszó!!!
10. A kocsi ablakait indulás előtt kell lepucolni, nem akkor, amikor már megérkeztem.

- Hülye voltam, mert nem tudtam már odáig lenni érte.

- Igen. Hülye vagy. Mert odáig vagy érte.

Pakolj már!!! Hogy az ég áldjon meg...

Hinta-palinta

Szédülök.

Becsukom a szememet.

Egy kertben vagyok. Gondozatlan, elvadult, mindent beborítanak az arany, borvörös, narancs és rozsdaszínű levelek.

A hinta ott van. A diófa ágán. Erős. Stabil. Abban ülök. Nincsen háttámlája, csak egy ülőke és a kötél. Nem lánc. Kötél. Nem nyikorog, hangtalanul suhan velem, ahogy hajtom magamat, előre és hátra ringatom magamat, és a hinta repít, egyre följebb, egyre lejjebb, a gravitáció nem létezik, könnyű vagyok, talán szárnyaim is vannak, de nem kell tennem most semmit, mert visz a lendület.

Az elbír.

Akkor is, amikor senki más.

- Egyedül vagy?

- Sosem.

- Magányos vagy?

- Semmi közöd hozzá!

- Hozzád? 

A híd

A hídon mentek át. Egymás mellett, de nem értek egymáshoz, nem is akartak. Ősz volt. Az az ősz, ami nem szeles, nem hideg, nem fázós, hanem melegít. De csak akkor, ha megtalálod a napot, és neki adod magadat.
Ez fontos.
A férfi telefonált. A férfiaknak mindig dolguk van. Ezt a nő is tudta. Egyszerűen hagyta, hogy a férfi tegye a dolgát. Ácsorgott, ringatta magát, várt, sütött a nap. Az pedig elég.
Türelmes volt, nem egy mai csirke, régen megértette, hogy a rendelt idő nem vicc, azt komolyan kell venni.
Aztán, mert még mindig vonalban volt valaki, aki akart valamit, mert mindig azok vannak vonalban, akkor a férfi, aki telefonált, megfogta a nőt, aki várt.
A karját. Könnyedén, csak úgy. Rá sem nézett. Minek. Dolga volt.
A nő pedig maradt a kezében. Maradt mellette.

Mi változott?
Nem várt.
Ott volt.
A hídon.

Néztem őket. Nem láttak.
Látták a vizet, a felpúposodott utat, ami a szigetre visz, a saját ritmusukat, az őszt és egymást.
Pedig nem is néztek egymásra!

Hová mennek ezek itt ketten?!
Ez csak engem érdekel?!
Nem mentem utánuk.

Nekem is elég volt a nap.

- De én tudni akarom!!! Mi lett velük?
- Fogalmam sincs. Most kezdődtek el. Sosem figyelsz!!! A HÍD az egy rohadt toposz.

Titok

Amikor azt mondja a szaki, hogy állj meg, akkor jobb, ha megteszed.

Megálltam.

Most billegek, mert a profi futócipőmben akkor is mozogni kell, ha nem lépek sem előre, sem hátra. Különben orra esem.

Azt nem!!!

Kapkodom be a bogyókat, rágom, szopogatom, este és reggel, pontosan úgy, ahogy mondták, nem kérdezek, nem olvasom el a mellékhatásokat, kidobtam mindet azzal a lendülettel, ahogy a doboz a kezemben landolt, kussolok, nyelek, mosolygok, és közben dübörög bennem, ordít bennem, sikít és toporzékol bennem, hogy élni akarok.

- Miért akarsz élni?

- Nem tudom, drágám.

- Miatta?

- Cssssss! mondtam, hogy nem tudom...

- Tudod. Miatta?

- Nem! De ha kikotyogod, akkor kinyírlak!!!

Nevet. 

Hiba.

Mert nem vicceltem.

Az én mesém

- Maradj csendben! Most én mesélek.

A férfi a parton ült, a tó mellett, a hátát egy fának támasztotta, a szeme csukva volt.

- Igen, ez ugyanaz a tó, de mondtam, hogy csend legyen!

A páncélja mellette hevert a füvön, a kardja pedig a lábánál, keresztben, a markolata kéznyújtásnyira, a hegye beleért a hullámokba.

Nem mozdult, azt hittem, hogy halott.

- Ne kezdj már hüppögni, hogy az ég áldjon meg, nem halott, csak azt hittem. Érted?

Jó szemem van, látom, amit látnom kell. Láttam, ahogy lüktet egy ér a nyakán, hiába vájt koszos árkokat a bőrére a verejték és a vér. Jó orrom van, a szagokat is érzem, és ez a férfi bűzlött a haláltól, így már biztosan tudhattam, hogy él.

- Igen, ez paradoxon. Okos vagy, mint nap!

Lassan vette a levegőt, mélyen, szomjasan. Minden, ami eddig hozta, most patakokban csorgott le róla, a parti iszap pedig elnyelte az erejét, a küldetését, az álmait, a céljait, mindent, ami a tavamig vitte.

Most már kiléphettem a partra. Nem volt mitől tartanom. Aludt.

Fölé hajoltam, a csuklómra tekert hínárok szürke, szakadt ingét simogatták, ujjaim az arcát, meztelen talpam a kard hideg pengéjéhez ért.

Próbáltam látni belőle valami igazit, valami tisztát, valami szépet. Először nagyon óvatosan, majd egyre bátrabban törölgettem róla a múltat, tisztogattam a sebeit, nedves csíkokat fésültem a haja hullámaiba, mostam magammal, mostam magamba.

- Ne dünnyögj nekem a kényszereimről, ez nem a heti háromszori mosásprogram, te nagyon hülye. Ez más!

Nem ment könnyen. 

Nem ment gyorsan.

A nap kíméletlenül égette a bőrömet, kiszáradt a torkom, fájdalmasan húzódott a derekam, és a fáradtság úgy lökött meg, hogy majdnem rázuhantam.

Nem estem el.

Elkapott. 

- Nyugi van... Vegyél levegőt, még megfulladsz itt nekem!

Nem, nem ijedtem meg.

Az nem én vagyok.

Hagytam, hogy húzzon, hogy újra enyém legyen az arany stabilitás, majd már én hajoltam rá, hogy lássam a szemét közelről, hogy lássa a szememet közelről, hogy a fekete és a kék egymásba csapódjon, hogy elhiggye egy pillanatra, megvagyok, győzött, mert már tudtam, már láttam, ahogy mostam, ahogy olvadt a kezem alatt az őt borító kéreg, hogy nem egy vesztes csata harcosa aludt el a tavamnál.

De nem ám.

Ennyi kellett csak. Feketébe meríteni a kéket. És egy apró mozdulat, hogy a karom kicsússzon a kezéből, hogy elérjem a vizet, hogy mielőtt alámerülök, elkapjam a kard pengéjét, és magammal vigyem a mélybe.

Mert ha már nem lettem zsákmány, akkor legyen valami, ami elveszik.

Ez így igazságos.

- Ne nézz így! Lenyúltam. És??? 

Majd visszakapja.

Egy másik mesében.

De nem lesz könnyű dolga. 

Mert amikor végre kioltott minden, a naptól fellobbant, apró lángot bennem a víz, akkor hallottam meg, hogy a parton, a fa alatt, a kard nélkül maradt győztes hangosan, szívből nevet.
- Ok. Simán lehet, hogy volt neki másik. Igazad van. Most jó?! Kértelek, hogy maradj csendben... Ez az én mesém!

Szívtelen

A hajók minden nap jöttek.

Hozták a vért, a kínt, a sebeket, néha a gyógyulás illúzióját is.

A győzelem ára ritmusosan lüktetett be a partra, mert akkor még nem lehetett mással fizetni a dicsőségért, csak halállal.

A nő minden nap kint állt a kikötőben és várta a hajókat.

Dehogy, nem a hajókat várta. Egy valakit várt. Nem érdekelte semmi más, nem látta a napot, az eget, a vizet, nem érezte a szelet, nem hallotta a felismerés sokkjában üvöltő hangokat, csak várt, hogy végre megtudja azt, amit egyébként tudott.

Nincs kire várni.

Őt nem hozza haza egyik hajó sem.

 

Nem bírom, amikor valaki nem fogja fel, hogy mi van.

Őt sem bírom.

Mi a francnak ácsorog ott, ahol semmi dolga?! Miért hagyja, hogy kővé dermedjen benne minden, hogy a szél élesre faragja a vonásait, elvegye a szeméből a fényt, hogy a körülötte kavargó színes lobogás monokróm szitálássá fakuljon?!

Miért?!!!

Ő még él.

Hogy dögölne meg...

Magamra tekerem a hófehér, könnyű, puha és meleg takarót. 

Vajszínű, mályva és olajzöld indákkal körbefont párnákon ringat a kimerültség.

Nincs bennem szánalom.

Gyere.

Óvatosan ébressz fel, ne ijedjek meg. 

Segíts felülni, támaszd meg a derekamat, fogd át a vállamat, és hagyd, hogy a combodra nehezedve próbáljak lábra állni.

Ne engedd, hogy beszéljek.

Ne engedd, hogy hallgassak.

Ha elvesztem az egyensúlyomat, kapj el.

Ha elvesztem az egyensúlyomat, hozzám ne merj érni.

Szimpla hiszti

Befeszült. Nem figyel.

Nyűgös?

Fáradt?

Feladta?

Vagy ez csak egy szimpla hiszti?

Gőzöm sincs.

Hogy abba a bánatos, rohadt életbe, miért nem adtak hozzá használati útmutatót?!!!

Mindenhez adnak...

Pedig szépen beszélek. Röviden, tagoltan és világosan. 

Nem válaszol, csak a hátát látom, ahogy magzatpózban fekszik a földön, az egyik keze visszagyűrve a csuklója felé.

Ezt ismerem, mert így alszik. Reggel pedig nem érti, miért fáj a karja.

- Baba, ennek semmi értelme. Itt fogsz elaludni, jobb lenne, ha az ágyban, sokkal jobb. 

Szusszan, még kisebbre gömbölyödik, a válla megrándul, halványan még ott van rajta a nap nyoma, de már elkezdte róla letörölni a színt a hold és a tél közelsége. Na igen, ő nem a nyárra született.

Nem adom fel.

- Figyelj kicsit! Nem tehet róla. Hallod? És te sem tehetsz semmiről. Ez csak ilyen és kész. Majd az idő kisimogatja. Nem?

Váratlanul, hangosan felnyüszítve, levegő után kapkodva kezd el zokogni.

Állok, bámulom, lefagytam.

Nem gondolkozom.

Már minek.

Mellé fekszem, magamhoz ölelem, átkulcsolom a lábaimmal is, szorosan, erősen.

Megvárom, amíg álomba sírja magát, és közben úgy nyelem a könnyeimet, mintha édes, aranyló Tramini csorogna végig a torkomon.

Különben megfulladok.