Aranypor szitál, de mielőtt a hajamra hullana, felkapja a szél, és a lobbanó szirmokra hinti.
A virágok elégedetten sóhajtanak, tudják, hogy ők azok, akiknek ez kérdés nélkül a jussuk. Szemérmetlenül, kitárulkozva, vállalva, hogy annyira szépek, hogy az már túlzás, ész nélkül ragyognak.
Fáj a szemem, tele lett csillogással.
Lecsukom egy pillanatra, de látom, hunyt szemmel is látom az arany ködöt.
Így, akár nézhetem is.
De az van, hogy látni nekem kevés.
Tennem is kell.
Lendületet veszek.
Pördülök, fordulok, lötyög a papucs, gyűrődik a nadrág, harmonikázik a zokni, reszket a póló.
A francba veletek!
Tapadni sem tudtok?
Levetkőzöm.
Először a papucsot lendítem nagy ívben a terasz közepére. Korall ívet húz.
Aztán a gatyát riszálom le, puhán hullik a bokámra, csak ki kell lépnem belőle. Indigókéken omlik össze.
A zokni beleakad a gyűrűbe, ami a lábujjamon izzik, lobban a fény, megrántom az anyagot, és hagyom, hogy üresen őrizze a talpam nyomát, ami már a sötétszürke, forró padlót kóstolgatja, nem szégyell semmit.
A póló. Az sem kell. Csúszik, összekócol, amikor áthúzom a fejemen. Királykéken öleli a széket, már nem engem. Hűtlen dög!
Hátra húzom a vállamat, a melltartó pántja megfeszül, nem pattan, az marad a helyén, mert ez nem az a meztelenség, amikor elrejt a karod, ez az a meztelenség, amikor nincs árnyék, nincs takaró, nincs félhomály, mégsem látszom.
Fűzöld párnákra dőlök, a napnak adom az ébrenlétet, én pedig elalszom.
Azt sem érzem, amikor lángot vet a testem, és leég rólam az igazság.
