Mit látsz?

Mit látsz?

Egy nőt, akit meggyötört az élet.

Akinek a fájdalom lehúzta az arcát, bár még nincsenek ráncok a szeme sarkában, de a homlokába már belemarta az idő a nyomait, ha fáradt, akkor fekete tulipánokat jajgat az éjjel a bőrére, gyűrődik a nyaka, roppan a térde, levegő után kapkodva zokog, és a szemed előtt omlik össze.
Betemetik a saját szavai.

Aki nem tud sminkelni, nem akar magassarkút és selymet, nem vesz fel szoknyát és rafinált blúzokat, sportcipőben toporog, csukott szájjal nevet, és nem nyúl a kezed után.

Mit látsz?

Egy nőt, aki gyöngyöket kacag, ha kattognak a percek, aki abban van, amiben szabadon mozdulhat a teste, aki ritmusra lép, és felnyög, ha nem találja a saját szavait, aki után sokáig érzed az illatát, mert belélegezted.
Veled marad, akkor is, ha már elment.
Áldást énekel a szeretete, és a dühe is teremt, nem pusztít.

Aki nem akarja, hogy a rúzst érezd, mert a szája valódi ízeket csókol, aki annyira erős, hogy neked kell megtartanod, aki jobban örül egy kék doboznyi hideg cukornak, mint annak, ha elé terítik a vörös bársonyt és aranyba öntik.

- Mit látsz?

- Ami akarsz.