Egyre kevesebb

A munka fontos.

Csinálni kell.

Tenni-venni, vinni, elintézni, telefonálni, email hegyeket megmászni, kérdezni, válaszolni, naptárban böngészni, naptárba körmölni.

Olyan profi vagyok, hogy hullámzik a büszkeség bennem, fölcsap, lezúdul, én pedig azt hiszem, hogy hányni fogok.

Saját magamtól.

Visszatuszkolom.

Bekapok egy kék cukrot, lassan veszem a levegőt, mélyen. Orron be, szájon ki. Kéket, ragyogót, tisztát be, szürkét, rozsdásat, sebeset, mocskosat ki.

Profin...

 

Belenézek a kék szemekbe, amik csordultig vannak szánalommal.

Viccelődöm, hogy nehogy kicsöppenjen, sztorikkal és közönnyel szárítom föl a felesleges érzéseket.

Nem húzom lejjebb az ablakot, hallom így is, mit mond.

Semmi fontosat.

A gázra taposok, zöld a lámpa, pont akkor, amikor indulni akarok, amikor indulni kell. 

Az üvegre rajzolt simogatást lefújja a szél, és csak egy kicsit kell félre mozdítanom a kormányt, hogy elgázoljam.

Nem jöhet velem.

- Megyek veled.

- Ugyan. Még mindig én viszlek. 

- Nehéz vagyok. Sok.

- Tévedés. Egyre kevesebb.