A kard

Mit csinál a tóban ragadt nőszemély a karddal, amit juszt sem adott oda?

Megnézi, mire megy vele.

Megpróbálja használni.

Naná!

Kár, hogy a kard rohadt éles és kurva nehéz.

Nem baj.

Annyi futás, fekvőtámasz és protein szelet van benne, hogy két kézzel markolja, vesz egy bitang nagy levegőt, lassan kifújja, összpontosít, és lendül a fegyver.

Repülnek a nádszálak, bucskáznak a lefejezett buzogányok.

Megy ez!

Jöhet a fűz kócos haja, amúgy is ráfért már egy fazonigazítás.

Nézzük, hogy viszi a kérget! Lehet hámozni vele?

Lehet. 

Sőt!

Pattognak a forgácsok, a szilánkok, egyre nagyobb darabokat hasogat a lendület.

Lesz mit meggyújtani, ha már minden más  elégett.

Menekül a tó.

Rémülten hőkölnek hátra a hullámok, a homokos fövény feltekeredik, az út visszafordul, és az ég magához öleli a bárányfelhőket, mielőtt a vérüket veszi a nem normális mese.

Nem tud megállni.

A pusztítás őrült tánca leszaggatja róla a felesleget.
Karcsú, izmos,izzad.
A feje fölé emeli a fegyvert, mert magasról mindig jobb lecsapni, a napsugár bukfencet vet a pengén, olyan kemény ez a szépség, hogy meg kell néznie.
Nem kellett volna.
Lassan, nagyon lassan leteszi a kardot a lába elé, a földre.
Térdre ereszkedik, és a fém tiszta tükrében megkeresi magát.
Mert felismeri.
Mert rájött végre.
Tudja!
Érti...
Hogy mit kell kivágni, lehasítani, elmetszeni.
Megteszi.
A víz pedig örökre elhallgat.
Nincs mit mondani.

Csak a szél jajdul fel, amikor a keze a tündér arcához ér, és megérzi a vérvörös virágok bársony szirmait, amik a fekete szemekből hullanak.

Hiszen a szél ostoba.

- Baba...
  Mit tettél?!
- Szerinted?