Lobban a fehér szoknya.
Végigfolyik, bokát ölel, hullámzik, és ha megemelem, tele lesz a markom tiszta lennel, mert a Kisvakond nadrágja óta tudom, hogy abból kell hogy legyen minden, ami igazi.
Sok, sűrű, mégis könnyű.
Áttetszik, de csak annyira, hogy a képzelet dolgozik, nem a szem, az csak azt hiszi, hogy lát.
A rózsaszín-fehér csíkos blúz éppenhogy ér csak hozzám, nem tapad, nem feszül, összegyűrte a biztonsági öv, de a gravitáció keze már simogatja, vasalja az anyagot, rendben van ez így, legalább nincs skatulya-hatás.
Amikor egy kutya engem választ, a nedves orrát a tenyerembe fúrja, a szoknya pedig láthatatlan pórázként fonódik a nyakára, és csak a gazdája morgása vezeti vissza a helyére, már azt is tudom, hogy jól döntöttem, ideje volt nyárba öltözni.
- Ne haragudjon, nem tudom, mi van vele, nem szokott, csak így, meg ennyire...
- Ugyan, semmi baj!
- Gyere már, nem arra megyünk! Fene a jó ízlésedet!!!
Hm. Azt hiszem, szereznem kell egy fekete szoknyát is.
Mert visszakaptam a nappalt.
De én az éjszakát is akarom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése