Hason

Hason fekszik, merev inak, duzzadt csomók, elferdült csigolyák tartják egyben.

Gőzölög a kín az ágyból, angyaltollak forognak a felszálló melegben, lassú a táncuk, lassan adja meg magát a kezek hatalmának, a méltóság pedig hátat fordít neki, az ablak előtt ácsorog, az éjszakát nézi, belefeledkezik. A  kifacsart bizalom nehéz cseppekben gördül le a hátán, gyémánttá keményedik, mire földet ér, csendül. Nem tartozhat, ára van ennek is, még nem tudja, mibe kerül. A szégyen nem jöhetett föl vele a lépcsőn, megvárja lent, elüldögél addig a konyhában, könnyű, gyümölcsös fehér bort iszogat, nem ő fog hazavezetni.

Feltételes mód

Szép is lehetne az áttetsző kapszulába zárt apró, rózsaszín golyócskák mozgása, amikor a számba veszem a gyógyszert, de nem szép a hányinger, ami fellöki azt is, amit már lenyeltem. Szép is lehetne a fekete kámfor tiszta, erős illata, ami a bőrömről párolog, de nem szép, amikor kék foltokat éget rám a fájdalom, felerősödik az is, ami már gyengült. Szép is lehetne a szürke matracban halkan duruzsoló enyhülés lehetősége, de nem szép a zsibbadt tehetetlenség, ami lefogja a testemet, mikor emelkedni szeretne. Lehetne szép is a szégyentelenül puha, gömbölyű, selyembe bugyolált lágyság, a hajlékony gerincű kecses vágy, az édes mosolyú, szánakozó gyengédség ígérete. De olyan törékenyek a határok, hogy a lehetséges szép megvágja az ujjamat, bennem lüktet, elfertőződik, elfelejtem bekötözni.

Fuldokolva

Azt mondom, szeretlek.

Érzem, hogy te nem szeretsz.

Arra gondolok, hogy ezt felesleges volt kimondani.

Megcsókollak, hogy beléd fojtsam az igazságomat.

Azt mondom, szeretlek.

Érzem, hogy ez nem igaz.

Arra gondolok, hogy amit mondtam, az neked csak akkor értelmezhető, ha szeretsz.

Várom, hogy megcsókolj, hogy belém fojtsd a hazugságomat.

Hajlandóság

Mire voltam hajlandó?

A bármi és a minden között az akármire.

Mire vagyok hajlandó?

A valami és a semmi között egy talán, amit ajánlani tudok.

Mire leszek hajlandó?

Arra, hogy megfontoljam végre azt is, hogy mi az, amit akarok.

Kontraszt

Annyi a fény, hogy megvakulok.

Fellángol, lobban, szikrázik és ragyog.

Megfakulok, elfújom, letakarom, elfojtom.

Nem kell látnom ahhoz, hogy értsem.

Bennem világít.

Én vagyok a kontraszt.

Szabadság

Ha bízom a szabadságomban, korlátozom.

Rácsok között a végtelen, belekapaszkodom.

Isten ölelésébe zuhanok, feneketlen mélység zárul fölém.

Csináljuk rendesen!

Fussunk neki együtt! De lassan, úgy, mintha víz alatt kellene lendülni. Amikor van ellenállás, de olyan, ami tulajdonképpen tart, ölel, mindenhol megérint, teljesen körülvesz. Akkor az eldöntött mozdulat és a célba érkezés között esetleg van idő gondolkozni. Légbuborékok folynak ki a szánkból, nem szavak. Hangtalanul pattannak szét, nem bántanak senkit. A hajunkat egyenesre fésülik a hullámok, hátra fogják, aztán vissza söprik, sötétebbre festik, mint amilyen valójában, szárazon. Okafogyott lesz a frizura-kérdés, lehet minden a helyén anélkül, hogy elromlana, hiszen folyik, omlik, csúszik, beterít, simul, eltakar. Nem kell vele semmit sem kezdeni, csak hagyni, hogy legyen az, ami. Minden más a víz alatt. Minden megfontolt, minden elegáns, minden kecses, könnyű, mert a test magától emelkedik, nem kell izmozni, erőlködni, izzadni, feszülni. Szép ez a futás. Szép az akarat. Szép lesz a megérkezés is, mert belelöki majd az áramlat a végét a kezdetbe. Ha elfogy a levegőnk, az lesz a legszebb.

Ne ficánkolj!!!

Én itt lakom.

Te vendég vagy.

Csináljuk rendesen!

Kívánság

Még látok, amikor elkezdem, már alig van fény, mire befejezem. Lemosom a leander leveleit, pedig holnap megmetszem, téli frizurát vágok majd, összefogom az ágakat és beviszem a hideg elől, hogy legyen esélye túlélni azt, ami jön. Lemosom a majomkenyérfa leveleit is, holnap még érezheti a napot, megmelegedhet, estére ő is védve lesz, üveg mögött, falak mögött, elzárva, biztonságban. Vízszaga lesz az estének, nedves, hűvös a sötét érintése, amikor a karomat átfogva lassan megforgat magam körül. Még szerencse, hogy hosszú ujjú ing van rajtam, nem remegek bele ebbe a furcsa közelségbe. Le kellene mosnom magamról mindent, fahéjas narancsolajba kevert várakozást dörzsölni a tagjaimba, hogy illatos legyek, hogy elcsússzon rajtam minden szándék, ami a bőröm alá kúszna, de nem azért, hogy tápláljon, hanem hogy felemésszen. Nem fürdök meg, még a papucsom talpáról is fölitatom az eltévedt cseppeket, száraz vagyok, törékeny és érdes, tűzre való, lángot lobbantó. Hullócsillag száguld az ég peremén, nem ér célba, fölizzik, kialszik, már csak a szememben tükröződik az ígérete. Azt kívánom, hogy kívánjak valamit.

Évforduló-szindróma

Az egy az mindig páratlan. Az egy, az mindig az első. Egyedülálló, egyszeri, egyedi. De holnap elkezdődik a kettő. Ha a kettő több, mint az egy, márpedig miért ne lenne több, akkor, amit elvitt az egy, azt vajon duplán hozza vissza? És ha az egy nem vitt el semmit, hanem adott, akkor mi történik? Egyensúlyba kerül minden a kettőtől, ami páros, szimmetrikus, stabil, osztható az eggyel, meg önmagával is? Vagy csak kettőt látok, és nem merek már háromig sem jutni, inkább fellököm a gömbölyű nyolcat, azt a legkönnyebb borítani, hogy eljussak a végtelenig, amitől bepánikolok, és azt bizonygatom magamnak, hogy az egy után is egy jön, ha eltalálom végre azt a számrendszert, ami nem ért félre.

De az majd csak holnapután lesz.

A vadak húsa

Az egyik rám vadászott, eltalált, megsebzett, de nem estem össze. Felé fordultam, és könnyeket csókoltam a szájába. Lecsorgott a torkán a fájdalom, amit nekem okozott, nem akarta lenyelni, fuldokolva vergődött az ölelésemben, én pedig megvártam, amíg elfogy az utolsó korty levegő is a tüdejéből, és a lábaimhoz omlik. Átléptem rajta, és letöröltem a ruhám ujjával az érintését az arcomról.

Az egyik rám vadászott, a másik táncba rántott, jól pörgetett. Érezte a ritmust, vezette a mozdulatot, de nem figyelt eléggé arra, hogy mindig a szemembe nézzen. Csak egy pillantás ment félre, talán magát nézte a falakat borító tükörben, talán a mellettünk ringatózó idegen nőn akadt meg a tekintete, nem számít már. Kiestem az ütemből, kiestem a zenéből, magatehetetlenül zuhantam, a nevét kiáltottam, hátha elkap, de nem hallotta a hangomat, süket volt, mint a föld, amire érkeztem.

Az egyik rám vadászott, a másik táncba rántott, a következő megkapott. Meglepődtem az engedékenységemen, de a borra fogtam, amit nekem töltött. A nagytestű, gyümölcsös, nehéz és drága ital felforralta a véremet, beleszédültem a minőségbe, hagytam, hogy odaadó legyek, engedelmes, simulékony, hajlékony, édes és lágy. A fekete blúz alól kivillant a fehér csupasz tisztasága, és a vörös cseppek olyan pazar fényjátékot festettek rám, hogy királynőnek képzeltem magam, és egy pillanatra el is hittem, hogy az vagyok. Aztán elkalandozott a figyelmem, kinéztem a zöldbe, a fák visszanéztek rám, zavarba jöttem, kijózanított a szégyen, ráébredtem, hogy nincs palota, nincs korona, csak a másnap keményen lendített ütése, ami az arcomon csattan.

Az egyik bamba tehenet lő végül a nemes suta helyett, aminek marhára rágós lesz a húsa.

A másik felkéri az idegen nőt, de a lábára tapos, mert engem keres a tükörben.

A következő sötét szobában kínálja már a borát, de fények nélkül csak a részeg szajha jut neki.

 

A vadak húsát hosszan érlelem, vörösborban pácolom, kék és piros bogyókkal szórom meg, hogy ha omlik az erejük a számban, roppanjon valami a fogam alatt. Friss vizet öntök a poharamba, szomjas leszek a tánc után, amibe a figyelmes csendem visz.

Kísértés

Duzzadt a szám, feszül a bőröm, nincs rajtam ránc. Fénylik az arcom, de az púderrel kezelhető. A szememet nem tudom nagyra tárni, mert akkor mégis lenne ránc. Persze előfordul, hogy a túl magasra rántom a szemöldökömet, akkor olyan leszek mint amilyen vagyok. Szörnyen szép.

A busz gyorsít, nem engedi, hogy elé vágjak, pedig én is nyomom a gázt. Mikor mégis megteszem, dudál és leszorít, megállok, nem tudom, hogy ki fog ebbe a párbajba belehalni, és azt sem, hogy indexeltem-e, vagy csak simán egy szemétláda vezeti a nagyot, egy szőke a kicsit, és a szőkéket meg kell nevelni, mert annyira vonzóak, hogy csak így lehet elviselni a cseppet sem vonzó barnákat, akik otthon nyafognak, hisztiznek, lamentálnak, kérdeznek, nyekeregnek, számon kérnek, és fáj a fejük, folyton fáj a fejük. Vészvillogót kapcsolok, beenged maga elé, életben maradok, megtanította, hol a helyem. Előtte.

A kátránymentes élet feltámasztotta a hangszálaimat, rekedten akarom suttogni a refrént, de dallam szakad ki a torkomból, úgy meglepődöm, hogy köhögni kezdek, aztán eszembe jut, hogy hangokba fojthatom a létezésemet, és a telefon kijelzőjén az ehhez illő zenét simogatom a sebesség alá. A hiúság tükrébe mosolygok, még stabil a meggypiros rúzs, remeg a számon, arra vár, hogy szétkenje valaki, de kiröhögöm az ostoba ábrándokat, így éles marad a kontúr.

Mindenkit megölelek. Kipróbálom, hogy kényelmes-e a fejemnek a váll és a kulcscsont közötti meder, hogy biztonságot ad, vagy vágyat lobbant, hogy én akarok előbb szabadulni, vagy engem tol el finoman az udvarias elfogadó, hogy illeszthető-e az illeszthetetlen egy másik lélekhez, vagy csak a testem gömbölyű melegsége ébreszt állati ösztönöket, amik a húsomba nyomódnak, rám erőszakolva a találkozást.

 

Annyi az áldás, hogy kísértések nélkül elkárhoznék.

Iszonyú

Van, amikor angyalnak képzelem magamat. Olyankor egyenesre szárítom a hajamat, még a vége sem göndörödik, lazán és simán hullik az arcomba, puha, meleg fényt lobbant a fáradt őszbe.

Van, amikor angyal vagyok. Isten a számba fújja a szavakat, amiket bármilyen nyelven el tudok mondani tökéletlen, sajátos kiejtéssel, mégis tökéletesen érthetően. Hidegek a betűk, enyhítik a mondandótól sebes ajkak duzzadó fájdalmát, megolvadnak a nyelvemen, mások szomját oltják. Én elfordulok, hogy senki se lássa, amikor lenyalogatom a bőrömet kékre színező maradék cseppeket, hátha így megitat az én Uram engem is, anélkül, hogy tudna róla.

Van, amikor angyalnak képzelsz. Belekábulsz a hangomba, mert Istent éneklem olyan tisztán és lágyan, hogy minden hitetlenséged feloldódik ebben a delíriumban. Befogod a füledet, és az irigységtől sárguló világot bámulod helyettem, de hiába, mert már megláttam a rejtett bizonyságodat. Hátra kellene hőkölnöm, amikor a nyakam után nyúlsz, de nem bánom már, ha belém fojtod a dalomat, itt az ideje megtudnod, hogy épp olyan iszonyú az az angyal, aki miattad lettem, mint bármelyik.

Violence

Megerőszakoltál, feleségül vettél, nem szültem meg a gyerekedet.

Megerőszakoltál, megszültem a gyerekedet, elhagytalak.

Megerőszakoltál, szerelem született belőle, gyengéden öltem meg.

A gyengéd szerelemről álmodom, rám erőszakolja magát.

Sírva kiabálok, ordítva zokogok, nem ébresztesz fel.

Álmomban megerőszakolom magamat, szerelem fogan bennem, gyengéden ölöd meg.

Kínos

Mikor megtörik a csendet a szavak, akkor az olyan kínos, hogy vércseppeket köpök a kijelzőre. Azok vagy egyből megszáradnak vagy lecsorognak, és akkor száradnak meg félig az ujjaimra varasodva. A vége ugyanaz. Alvadt vér, koszos felület, mocsok, amit le kell törölnöm, mert kényszeres vagyok. Ami bizonyíték erre is, meg arra is, hogy megint én vagyok, aki mozdul, megint én vagyok, aki megszólal, megint én vagyok a gyengébb, akiben azért van elég erő ahhoz, hogy nyílt színen veszítsen. Pedig győzni szoktam.

Büszke is lehetnék rá.

Büszke vagy rám?

Csábító

Elcsábított, lelke rajta.

Megmaradt.

Elcsábítottam, lelkem rajta.

Elveszett.

Keret

Hanyatt feküdt a széles franciaágy egyik oldalán. A félig lehúzott redőny éppen annyi fényt engedett be az éjszakából, hogy ne legyen teljesen vak a sötét. A hold elbújt a zöld sövény mögé, ami majdnem közvetlenül az ablak előtt állt sorfalat, nem leskelődhetett, mert a tuják mozdulatlanságában mindig ott volt a nyugalomba rejtett fenyegetés ígérete. Pedig nem bántották volna, azt gondolom. 

A karja szorosan az oldala mellett nyúlt el, nem fektette lazán keresztbe a mellkasán, ahogy szokta, a takaró lecsúszott róla, csak a térdétől lefelé  védte, volt is ebben a pózban valami tőle idegen erőtlenség, kiszolgáltatottság. Az ujjai a lepedő selymes anyagán önkéntelenül csúszkáltak ide-oda, akaratlanul kerestek valamit. Meglepődött, mikor megtalálta, hiszen, ahogy mondtam, nem igazán ő kutatta azt a határt, ami közte és a mellette fekvő férfi között szelte ketté az ágyat, csak beleakadt a keze. Felismerte, gyakran látta, sokszor, főleg nappal, amikor szikrázó tűzben lobogott rajta a győzelemtől ittas hatalom, hiszen fegyver volt, éles, egyenes, széles pengéjű, tökéletesen megmunkált, sokszor kipróbált, régi kard. Nem ért az éléhez, a lapját tapogatta végig, és szinte látta maga előtt, hogyan rajzolnak az ujjbegyek egyedi, maszatos mintát a fém hideg tükrére, ahogy a test hője és az ágy melege elhomályosítja, megkérdőjelezi a fegyver eredeti funkcióját. Mondjuk ettől még az marad ami, hiába került oda, ahol semmi keresnivalója, oda, ahol nincs harc, ahol nincsenek vérző sebek, nincs nagy halál, csak a kicsi, amiből feltámad bárki, aki élni akar. Persze a kishalál jelentését csak az érti, akinek van valamennyi franciás műveltsége, neki volt.

Addig simogatta, egyre följebb araszolva, egyre bátrabban kapaszkodva az ujjaival a sima felületen, amíg a markolatba nem ütközött a keze. Várt egy kicsit, figyelte az ágy másik oldaláról érkező lélegzet ritmusát, de az szerencsére egyenletes volt, lassú és mély, nem mozdult benne az ébredés. Akkor nagyon vigyázva, óvatosan megmarkolta a kardot és lassan átemelve maga fölött az ágy szélére fektette. Nehéz volt, két kézzel kellett tartania, szorosan maga mellé tenni, hogy le ne essen, beljebb is húzta, inkább oldalra fordult a fegyver felé, hogy legyen elég helye a veszélyesen éles hálótársnak, közelebb húzódott az ártalmatlannak tűnő alvóhoz, de figyelt arra, hogy ne érjen hozzá. A markolatot szorongatva, a karddal a kezében merült álomba, az áthelyezett határ most közte és az éjszaka között húzódott, biztonságot jelentett annak ellenére, hogy ez a védelem az ő kezében nem lehetőség, hanem akadály, ha védekezni, vagy ha netán támadni kellene.

Az ágy másik oldalán nem változott, kicsit sem gyorsult a szuszogás halk üteme, de a férfi, aki nyilván eddig is ébren volt, hirtelen megmozdult, és olyan könnyedén, mintha súlya sem lenne, kihúzta a fegyvert a nő kezéből, áttette a saját oldalára. Nem tudom, miért, és lehet, hogy nem is tartozik rám, főleg azért nem, mert utána egy még határozottabb döntéssel magához ölelte. Nem a kardot, ha esetleg nem voltam világos. Aki már elaludt, szinte biztos, hogy szépet álmodott,  mert csak fészkelődött kicsit, öntudatlanul kényelmesre igazgatta a testek találkozását, nem riadt föl erre, és arra sem, hogy már fegyvertelen. Ami azért, valljuk be őszintén, rendben van, jobb, ha ott a kard, ahová tartozik, annál, aki elbírja, és még használni is képes, esetleg.

Tűrhető ez a változás, elegáns az egyensúly, hogy volt a kard közöttük, volt az egyiknél, és volt a másiknál is. Határok közé szorította, rámázta a történetet, amit régóta dédelgetek megoldást remélve, de csak most értettem meg a keretezés dinamikáját. Én ezen fogok gondolkozni, ők pedig szeretkezni fognak, ha sikerül egyszerre ébren lenniük, vagy ha majd mind a kettő a kardról álmodik.

Art of Seeing

Ha tükörbe nézel, akkor hosszan, figyelmesen, sokáig nézd magadat. Látni fogod a teljes képet, aztán, ha ettől nem lábad könnybe a szemed, a részletek is feltárulnak, a ráncok a szemed sarkában, a keserű vonás a szád fölött, a szivárványhártya pontos színe, ami azonnal másmilyen lesz, ahogy az arcodhoz kapsz, hogy letapogasd a bőr szinte láthatatlan, apró hibáit, az idő jeleit a homlokodon. Ha pedig bátor vagy, mert ehhez már bátorság kell, akkor egészen közel hajolsz, hogy el tudd olvasni a látványba kódolt üzenetet, amit magad elől is titkolsz, mikor csak rutinból, mondjuk fésülködéshez kell a saját tükörképedet nézni. Amikor felismered magadat, és már-már elviselhetetlen ez a szembesülés, hátat fordíthatsz a kegyetlennek, ott hagyhatod. Ha viszont maradsz vele szemben, ha tovább bámulsz a saját szemedbe, egészen addig, amíg át nem látsz magadon, akkor fedezed majd fel a tükör szemét. Ezüstösen hűvös, sima a pillantása. Nem pislog, nem néz félre, tág a pupillája, nem fél attól, hogy már látod, mert veled van elfoglalva, nem mással. Nézd meg alaposan, jobban, mint ahogy magadat nézted. Ha már csak rá fókuszálsz, és elfelejted, amit megmutatott, lehet, hogy észreveszed azt, aki a tükör mögött van, és magát nézi benned.

Séta

Akkor megyünk sétálni, amikor már alkonyodik, de még nem ment le teljesen a nap. Mert akkor az oldalról érkező fáradt fény már nem azzal van elfoglalva, hogy rávilágítson arra, ami képtelen elrejtőzni előle, hanem beéri annyival, hogy megvilágítsa azt, ami még látszani szeretne, ami nem fél tőle, mert tudja, hogy kegyelmes hozzá a türelmes, elfogadó, esti sugár. Mindegy, merre megyünk, fölfelé kapaszkodunk, lefelé ereszkedünk, kanyarog az út vagy egyenes, széles vagy keskeny, sima vagy göröngyös. Ha elbizonytalanodik az irány, majd fordulunk valamerre, sietni sem kell, bár az andalgást nem szeretem, aki elindult, menjen is, mert az ácsorgástól elvesztem az egyensúlyomat, nem megy a stabil kisterpesz, keresztezett lábakkal imbolygok, nekem mindig lépnem kell valamerre. Ha megfogod a kezemet, az jó, ha nem, az sem baj, de ha szorosan egymás mellett gyalogolunk, és véletlenül összeér a karunk, be kell fejezni egy eldöntött kézfogással, hogy ne jöjjek zavarba, hogy ne kérjek bocsánatot egy kívánt érintés miatt. Az ujjainkat ne kulcsoljuk össze, az hamar kényelmetlen lehet, és akkor nem érzem, ahogy a kézfej finom csontjait simogatja a lépések ritmusában hintázó mozdulat, felváltva, egyenletesen, hogy mindenki adjon és kapjon is gyengédséget. 

Beszélgethetünk, de csak az érdekes dolgokról, nem kell, hogy fontosak legyenek. Ha fúj a szél, akkor arról, hogy milyen emlékeket hoz, és vajon, ha megérzi a ránk tapadt múltat, elfelejti-e, azt, hogy honnan jött, vagy csak átfújja ezt a találkozást magán, és beleolvadunk abba, amit tovább visz. Ha idegen a hely, ahol járunk, akkor beszéljünk az ismeretlen csábító hatalmáról, vonzásáról, ha történet csillan egy pocsolya tükrében, akkor arról, hogy mi lesz a vége, és hogy elkezdeni a mesét miért könnyebb, mint befejezni. Nem gond, ha nem értünk mindenben egyet, nincs tétje a szavaknak, csak tartalma és súlya. Biztos, hogy egyik-másik mondat jelentése homályosra sikerül, de majd kifényesítjük a hajunkba tapadt idővel.

Ha találunk egy padot, leülünk, és megnézzük, hogy milyen a másik a tájban, hogy illik-e hozzá a környezet, vagy beleolvad, és alig lehet észrevenni, hogy hol van a határ közte és a kép között. Erről is beszélhetünk, meg másról is, de jó lenne, ha mindig arra koncentrálnál, amiről szó van, nem pedig arra, hogy ki beszél hozzád. Mert mire a padig érünk, a gyaloglás monoton ritmusától, az értelmes szavaktól, a kezed érintésétől, az alkonyi séta teljesen hétköznapi varázslatától elfelejtem, hogy kinek akarok látszani, magasra emelem a karomat, fölfogom a hajamat, és minden porcikámmal az ég felé nyújtózom,  hogy kényelmesen önmagam legyek. A gondosan elrejtett, precízen összehajtott szárnyak kinyílnak a hátamon, átszakítják a könnyű, vékony ruhát, vibrálva löknek erőt az este ernyedt testébe, elnyelik a maradék fényt, hogy világítsanak, a hold pedig felfogja, mi történik, és gyorsan lelöki az ég pereméről a csodálkozásba dermedt napot, hogy ne lássa azt, ami már nem rá tartozik. Kapaszkodnod kell, hogy nehogy lesodorjon a padról, a bomló szárnyak lendülete. Kapaszkodnod kell belém, át kell fognod a derekamat, megtartani engem is, nem csak magadat. Ha sikerül, és ott maradunk a padon ülve, egymást ölelve a csodásnak tűnő, de elég súlyos igazság ellenére, akkor, ha indulni akarunk, azzal sétálhatsz tovább, akivel eddig jöttél.

A néma

Nem beszél. Pedig lenne mit mondania. Kérdezhetne is, de gyáva a válaszhoz. Halkan súghatna valamit, de akkor közel kellene hajolnia, ami intimitással itatná át a helyzetet még a megszólalás előtt. Kiabálhatna akár, de attól fél, hogy a hanggal töltött indulat ereje megrepesztené a hegyeket, amik leomlanának, betemetnék az utakat, és lapos lenne minden, olyan, amilyennek érzi, sík, egyhangú, semmilyen. Nem kockáztat. A félreértés lehetőségére hivatkozik, ami már ott lapul a ki sem mondott szavakban, és ettől elbizonytalanodik a születő gondolat, akkor pedig hogyan lehetne kiválasztani a megfelelő szavakat, a sorrendről, a mondatszerkezetről, a modalitásról és a stílusról nem is beszélve. Végül már ő sem tudja, mit akart mondani. Ezért inkább hallgat. Hallgatja a csendet, bár az sem beszél. Remeg a felszín, ahogy bezárva vergődnek a szavak, nem kapnak tőle szájat, nyelvet, fogakat a formálásra, hangszálakat zengésre, tüdőt az erő forrásaként, szívet, hogy meglegyen az érzelmi árnyalat. Nem testesülnek meg, nem nyílik csatorna, ami a másik parton várakozó értelmezéshez sodorhatná őket, és még akkor sem biztos, hogy találkoznának.

Könyököl, a tenyerébe fekteti az arcát. Alig érinti, az áll és a szemöldök támasztja a kéz puha, meleg kosarát, édesen krémes illatot lélegzik a bőréről, ösztönösen csukja be a szemét, hogy megpihenjen a takarásban. Aztán a szájára siklanak az ujjai, gyengéden, óvatosan. Türelmes magához, hátha ki tudja nyitni, hátha kibuggyanhat végre valami, ami mondható. A csend közel hajol, kihasználja a kínálkozó alkalmat, megsimogatja a nyakát, masszírozza a vállát, apró csókokat szór minden szabad bőrfelületre, csak a szájához nem fér hozzá, hiába próbálja finoman eltolni a kezét előle. De lassan mégis puhul az ajkak zárja, lazul, megremeg, igaz, nem engedi ki azt, ami bent van, csak egy mosoly mozdítja, ami nem  sokáig marad szépen rajzolt, visszafogott és illedelmes, már rázza a nevetés, hangosan kacag, millió éles darabra robban a hallgatása. Amikor abbahagyja, gondosan összesöpri a szilánkokat, nehogy megsebezzék a csendet, aki rémülten kuporog a sarokban, oda menekült a váratlan hangzavar elől, és nem érti, mi történt, mit csinált rosszul, mit rontott el. Rá néz, de nem vigasztalja meg, mert nem beszél, és már nincs is mit mondania.

Rizikó

Fűszeres az íze, ott van a szájpadlásodon, a nyelveden, a fogaidon, ha kiöblíted, az sem mossa le. Ahhoz, hogy oldódjon, annyi vizet kellene innod, amibe belefojtanád azt is, amit mindig szárazon kell tartani, mint a puskaport, hogy nehogy elfelejtsd, ki vagy nélküle. A haja elnyeli az ujjaidat, amikor beletúrsz, sprődnek látszik, de amikor megérinted, meglepően selymes, mert csodaolajat kent rá, hogy csússzon a kezed. Ott szuszog az ágyadban, amikor már elvette a vágyadat, amikor már jóllakott veled, te pedig tele vagy beteljesüléssel, nem jut vér az agyadba, emészted a boldogságot, de olyan lassan, hogy rád rakódik, elnehezít. Melléd fekszik, el is alszik, nem is horkol. Nem ígért semmit, mert nem bízik sem magában, sem benned, és utálja, ha köti a szó, az aláírása is olvashatatlan. Elviseli, hogy létezel, néha még örül is neked. Felragyog a szeme, amikor látja, hogy nézed, lehunyja, amikor megpróbálsz olvasni belőle. Birtokolhatod, a magadénak érezheted, biztos lehetsz abban, hogy a tiéd. Eleget ad, pont annyit, amennyi ehhez az illúzióhoz szükséges. Szó sincs teljességről. Ahhoz más kellene, mondjuk olyan alázat, ami elfogadja a titkokat, olyan szerelem, ami képes lemondani a jogairól, olyan hétköznapok, amikről nem kell beszámolni senkinek. Vannak feltételei, de nem árulja el őket. Téged sem árul el. Jó neki egyedül, de csak akkor érzi magát biztonságban, amikor a fenekét az öledbe nyomva, a hátát neked támasztva merülhet el a saját éjjelébe, ami szénfekete, ami kemény, ami csak neki nyílik, amit magányosan kell bejárnia. Ha viszont reggel elkéri az álmodat, gondolkodás nélkül add neki. Nem érdekli, hogy megismered-e, de ha csak egyszer, egyetlen egyszer felismered az idegenségét, már mindegy, milyen szorosan öleled, mindegy, mit súgsz a fülébe, mindegy, hány csillagot hozol le az égről, és mindegy, milyen gyönyörű láncot fonsz belőlük a nyaka köré. Udvariasan a karodban marad még egy kicsit, meghallgatja a bókokat, megcsodálja az ajándékokat, és a szája sarkában gyakran bujkáló, bosszantóan ismerős mosolyával együtt távozik.

Másnap

A vizet akarja. Minden cseppet birtokba venni, uralkodni rajta, irányítani. A legnagyobb, legvadabb hullámnak füttyent, és amikor az engedelmesen fékez a lábainál, letérdelteti, megmarkolja a tarkóját, lenyomja, mielőtt a hátára fekszik, hogy vigye. Persze csak abban az ütemben, persze csak arra, és addig, amíg ő szeretné. Villámot szakít le az égi mezőről, és a tengerbe hajítja. Gyönyörű a robbanás fényében, a szemében szikrázik az ereje, a bőrén sistereg a tűz és a víz találkozása, még szebb lesz tőle. Úszni van kedve, a testét gyengéden simogatják a halak uszonyai, mikor megunja, közéjük csap, rémülten rebbenek szerteszét. Ezüst buborékba zárja a levegőt, rátapos, nem engedi, hogy a felszínre emelkedjen, megpattanjon, szabaduljon, csak osztódni tud a védtelen gömb, apró gyöngyökre bomlik, de így is beleakad a hajába, ékszer lesz belőle, csillogó semmiség. Kagylót feszít szét, szürcsöli a szenvedéssel érlelt drága ízeket, és az üres héjat a parti homokba dobja, vegye vissza, aki hozta, ő már elvette azt, ami kellett neki.

A víz adja magát. Nedves fényeket csókol a bőrére,  ráolvad, minden cseppjével öleli. Megemeli, ringatja ha fárad, a szájába csorog, ha szomjas, a tenger gyümölcseit neki érleli, terített asztal a teste, jóllakhat vele. Benne van a játékban, menekül, hogy utolérje, zuhan, hogy elkapja, kifolyik a tenyeréből, hogy a nyakába zúduljon, kilazítja a merev izmokat, feltárja a mélyét, ha belemerül, de magasba emeli, ha a hullámok tetejére akar állni. Zubogva forr, ha kell a melege, csilingelve hűl, ha hűsölni szeretne. Végtelenre nyújtja a látóhatár vonalát, magába húzza a napot, hogy gömbölyű legyen az éjszaka is vele.

Amikor  másnap tóvá csendesedik és bezárul, az akarat elakad a felszínén, a lényeg érinthetetlen. Élesek a titkos kövek, amik az iszapban lapulnak, felhasad a láb, ami óvatlanul rájuk lép, vérrel keveredik a víz, méreggel itatja a földet. Idegen hangon suttog a nádas különös meséket, amiknek csak szomorú végük lehet. A szél a féltékenység keserű zöldjére fújja a tavat, de nem tud hullámot vetni, merev a hűség, tükröt tart az őt akarónak. Mikor belenéz, szürkének, zavarosnak, mocskosnak látja a vizet, már nem kér belőle. Szűkül a szeme, befelé figyel, roppan a gerince, szisszen a fájdalom a hirtelen döntéstől, amikor elindul abba az irányba, ahol szerinte más a víz. 

A tó megrezdül, majd lassan ringó hullámzásba kezd, megnyitja a várakozó patakot eddig féken tartó zsilipet, és türelmesen hagyja, hogy szabadon áradjon a gátlástalan mohóság. Változik a ritmus, ahogy duzzad, örvénylik, ahogy nő, szűk a meder, tombol a víz, az égig csap, megtölti a felhőket súlyos tartalommal, eső lesz belőle, tengersós könnyeket hullat a távolodóra, hogy ne tudjon megszáradni.

Perfekt

- Tökéletes vagy!

- Ez erős túlzás.

- Fontos vagy nekem!

- Megható, de mi lenne, ha rájönnél, hogy messze nem vagyok tökéletes? Akkor is fontos lennék neked?

- Persze!

- Akkor belém szeretnél.

- Mi van?!!!

- Mi lenne? Tökéletes vagyok.

Egyenes

Közelebb húzza a széket, felém hajol, kitágul a pupillája, mintha kaput tárna, mintha engem hívna, rám várna. Belenézek a szemébe, csak annyival hosszabban, mint illendő, hogy a bizonytalanság láthatóvá váljon egy pislantásban. A fény felé fordulok, nincs bennem lényeges változás, ami van, azt csak az veszi észre, aki látja a különbséget a színek között árnyalatban is. 

Az asztalon felejtett kezemet fogja meg úgy, hogy akár el is húzhatnám, mert nem szorítja, a lehetőség tenyerében fekszik a pillanat. Megölelik az ujjaim, csak akkor enged el, hogy a hiánya megteljen elképzelt tartalommal, nem a kezemben, hanem a fejemben. Felveszem a tollat, nem babrálom, nem vagyok zavarban, csak néha másképp fogom, hogy sehol se szoruljon meg a könnyedség.

Egyre kevesebb a levegő a kicsi szobában, tömény ízekkel vonja be a hőség az ínyemet, érdesek, szárazak a szavak, amiket a számba ad, próbálok nyelni, de megakadnak a torkomon, vissza kell köhögnöm őket. Nem húzódik el, beleszagol az emlékeimbe, az arcán megrándul egy izom, ebből jövök rá, hogy elfelejtette az illatomat. Nem sértődhetek meg, hiszen annyi bennem a fájdalomcsillapító, hogy bármilyen furcsa mellékhatás indokolt lehet.

Az ablakhoz lépek, pedig az ajtó közelebb lenne. A házfalak eltakarják az eget, mégis látom. Meg akarom hódítani. El akar csábítani. Magam elé bámulok, hogy ne vegye észre a különbséget. Ferde a szőnyeg. Helyre rugdosom. Szeretem, ha egyenes.

Alibi

Nem én voltam. Alibim? Van.

Korall a kezemre meg a lábamra a fekete helyett. Utazás a feltárás és lezárás helyett. Komment a beszélgetés helyett. Hialuron a ráncok helyett. Szőke fürtök az igazság helyett. Megértő nő az érthetetlen, androgün létezés helyett. Koktél a tömény helyett. Tengernyi víz a folyó helyett. Drága ruha, erős smink a természetes szépség helyett. Munka a magánélet helyett. Edzés a reális testkép helyett. Agapé a jogos harag helyett. Az intimitás paródiája szenvedély helyett. Elhessentett csalódások fájdalmas veszteségek helyett. Józan kompromisszum a  kockázatos döntés helyett.

Felmentenek. 

Akkor ítélhetem el magamat.

Látszat

Pöttyös a fölső, ami szabadon hagyja a karomat, a vállamra simul, a mellemre csavarodik, kicsit megemeli, a hossza pedig arra elég, hogy nyújtsa a derekamat. Fehér a nadrág, sztreccs, de a vádlit elengedi, optikailag csal, vékonyabb benne a combom. A fülbevaló minimalista, mégis különleges, mert egy hosszú, íves, ezüst karon kapaszkodik  a gyöngy, onnan kacsint össze az örök klasszikus mintával. A hajamat egyenesre szárítom, kicsit befelé, lazán, hogy vigye az arccsont szögletességéről a nyak gömbölyűségére a szemet, a világos szín melegíti a bőrömet, amin a nyári smink a szempillákon durvul csak be, látszódjanak, főleg ha rebbennek. A szájkontúr szimmetriát ad, a sötét mályva rúzs teltséget, de rózsaszínnel oldom, mintha csak zavaromban harapdáltam volna duzzadtra. Két óra gondos készülődés, mire látható az a nő, aki akkor vagyok, amikor arra akarok gondolni, hogy ilyen is lehetnék, feltéve, hogy reális lehetőség a szépség látszata.

Addig nézel, amíg  könnybe nem lábad a szemed, és igazgyöngyöket sír a vállamra a vágynak álcázott erőlködés. Egy apró részletről sem akarsz lemaradni, számon tartod az összes pöttyömet. Pöttyös a bőröm is, csillagtérképet rajzol a tenyeredre, mikor végre hozzám érsz. De azért nem lenne rossz, ha megtalálnád a kék erekbe rejtett iránytűt a csuklóm belső oldalán, hogy útba igazítson, hogy el ne tévedj, amikor a látszat mögött egyszer majd engem keresel.

Hallgass!

Beszél. Olyan sokat beszél! Elmondja a Napot, elszavalja a Holdat, és csillagszemekkel ragyogja bele az éjszakájába a történeteket. Aztán zöldre suttogja a világot, meg sárgára, pirosra és narancsra, virágszirmokat csuklik, dáliák nőnek a belőle fakadó gondolatokból, a fák utána nyúlnak, hogy megérinthessék a  pitypang-rímekből font karkötőt,  amit a csuklójára tekert, de nem áll meg a kedvükért sem, mert nem szakadhat meg a betűtánc. Amikor a folyóhoz ér, elhallgat egy pillanatra, levegőt vesz, mélyet, hogy amikor a víz alá bukik, ezüst buborékokba fújhassa tovább a szavakat, az ostoba halak pedig menekülnek a gyöngyöző értelem elől, ami fellazítja az iszapot, kiszellőzteti a beteg hullámokat. Nedves sorokat rajzol a lábával a parti homokba, attól szárad meg a haja. Papírvékony  tükrökben nézegeti a szöveg testét, a félreértett jelentéstől megtörik a kép üzenete, a szélnek adja az elrontott ötleteket, hibásan kirakott vesszők potyognak az égből, mondhatóvá tagolják az új éneket, sosincs vége.

Fogja már be! Nem kell látnom, érzem, hol van, elkapom. A tenyeremet a szájára tapasztom, a másik kezemmel a tarkóját markolom, ösztönös a mozdulat, de tudatos a döntés.

Vak vagyok. Ő legyen néma. A süketeket zavarja a beszéd.

Kánikula

Mit mondhatnék még?

Hogy az orrodig sem látsz, hiába veszel szemüveget?

Hogy nem leszel jobb, hiába öltözöl ingbe, meg zakóba?

Hogy nem attól leszel az, aki lenni szeretnél, ha őszinte csodálatot hazudnak a szemedbe?

Kurva meleg van. 

Bele fogsz izzadni a felesleges eleganciádba, bele fogsz izzadni az önáltatás fülledt párájába, a langyos, sós víz a szemedbe folyik, és feltolod a pápaszemet a fejed búbjára, de így sem fogsz jobban látni.

Bűzleni fogsz.

Kiröhöglek.

Félrenyellek.

Kiköhöglek.

Mert én már a semmitől is kimelegedhetek, sőt, szagom is lehet.

Most is érzed az illatomat.

Senza una donna

Várnom kell, nem sokat, de éppen eléget ahhoz, hogy legyen időm keresni valami hallgathatót, ami hajnali ringató, de nem altató, amit nem kell maximumra tekerni, hogy elborítson, nem kell lehalkítani, hogy vissza engedjen a valóságba. Hogy ne vezetés közben nyomkodjam, fél szemmel az utat, fél szemmel a kijelzőt figyelve, a telefont. Megtalálom, elindítom a koncert felvételt. Rég hallottam utoljára, de azért nagyjából még emlékszem arra, amiért szerettem.

Egy fekete, vadonatúj sportkocsi közben beáll a kúthoz, pont rálátok, a fejemet sem kell megmozdítani. Úgy nézem, mint aki nem is látja, bambulok az emlékeimre, oda visz a zene. Szőke nő száll ki belőle, könnyű, romantikus, nyári ruha van rajta, világospiros, ott tapad, ahol előnyös, ott laza, ahol gyűrődhet. A haja diszkrét hullámokban folyik a vállára, szinte lebegve kerüli meg az autót, mert magas sarkú a szandál, emeli a rüsztjét, nyújtja a vádliját, de még korán van ahhoz, hogy a lépésén látható legyen a gyönyörű cipők kegyetlensége, amiről minden nő tud, amit minden férfi el akar felejteni. Kecsesen mozog. Nem fiatal, de annyira egyben van, annyira passzol a rúzsa a színeihez, annyira karcsú a dereka a vékony öv ölelésében, annyira magabiztos, és annyira  okkal, hogy teljesen mindegy, hány éves. Most már rá figyelek, elkezd érdekelni, követem a mozdulatait, ahogy tankol, észreveszem, hogy makulátlan a karosszéria, rend van benne, a táska pedig az ülésen olyan rafináltan egyszerű, hogy biztosan egy kisebb vagyont kellett kiadni érte. Nincs mibe belekötni, nincs körülötte, vele, rajta semmi, ami megrepesztené a tökéletesség kemény zománcát.

A biztonsági öv megfeszül rajtam, ahogy utána fordulok, hogy addig nézhessem, amíg el nem tűnik a boltban. Lazítok a szorításon, kicibálom az inget is alóla, amit belenyomott a hasamba, hogy az se zavarjon. Eligazgatom, rásimogatom a térdemre a lebernyeget, és lesöprök pár szöszmöszt a nadrágomról, ami már most foltosnak tűnik, pedig alig egy órája húztam föl tisztán. A hajam csapzott, meg kellett volna mosni, de nem volt kedvem, a gyűrű otthon maradt, úgyis bedagad a kezem estére. A lábamról lerúgom a papucsot, szeretem érezni a szőnyeget a talpam alatt, lehajolok, a markomba veszem a sarkamat egy pillanatra, ellenőrzöm, hogy sima-e, erre legalább figyelek, a repedezett bőr, a cserepes száj nagyobb szégyen, mint a kiegészítők kínos hiánya. Kitúrok egy parfümmintát a hátizsákomból, magamra fújom, hogy befejezzem azt, amit egyébként el sem kezdtem.

Arra kapom fel a fejemet, hogy a luxusautó ajtaja tompán csapódik. Szinte hang nélkül gördül ki a benzinkútról, a látóteremből, viszi a nőt, az álomasszonyt, a pirosat, szőkét, a táskáját, az illatát, amit nem éreztem, mégis tudom, hogy a legjobb, hogy francia. Nem csak én nézek utána. Mögöttem is áll egy kocsi, abban is ül valaki, a visszapillantó tükörben veszem észre. Szorosan zárja a száját, mosolytalan, vadász szeme van, nem fiatal, abba a korba ért, ahol a férfi haláláig férfi maradhat, az évek hozzátesznek, nem rombolják. Ő is látta, amit én, ott is maradt a szemébe fogva a nő képe, ott is lesz még egy jó darabig.

Nekem már nincs mit néznem. Lehámozom magamról a gyűrött inget, puha, fehér pulcsiba bújok, mindig van nálam tartalék kényelem, összefogom a hajamat, így látszik, hogy majdnem fekete a töve, nem adom a fénynek, felteszem a napszemüveget, elsötétíti a másik nő szépségét, felkenem a szájfényt, mert azért van még bennem ennyi igényesség, de nem húzom vissza a papucsot a lábamra, mezítláb is tudok vezetni.

A "Senza una donna"-ig jutott a koncert főszereplője közben, nekem pedig indulnom kell. A férfi közvetlenül utánam kanyarodik ki a főút felé. Biztos vagyok benne, hogy még ott van a tökéletes képe a fejében. Az majd mutatja neki az irányt. A lámpánál megállunk, szorosan mögöttem fékez, ösztönösen nézek a tükörbe, elkapja a pillantásomat. Igazam lett, megvan még a zsákmány, tisztán látom a pupilla sötét tükrében. De amikor zöldre vált a lámpa, nem lépek a gázra. Döbbenten bámulom a nőt, akit magába zárt. A nőt, aki éppen a hajába túr, hogy feltűzze, mert az nem frizura, nem lehet elrontani, aki az inget hámozza le a válláról, mert hófehér dallamba akar öltözni, a nőt, aki hátra dől, és nem tesz semmit  magáért, inkább egy másik nő ragyogása felé fordítja az arcát.

Nem dudál rám. Nem engedi, hogy más felé nézzek, szemmel tart. Kell még egy piros, mire rájövök a megoldásra. Félre húzódok, előre engedem, menjen tovább a nő nélkül. Őt már én viszem magammal.

A mámor szaga

A vörösbort a kocsi csomagtartója issza meg helyettem.

Úgy kell vezetnem, ahogy szoktam. Lendületesen, de a lehetőségekhez képest kerülve, hogy kétezer fölé menjen a fordulat, mert az kinyírja a motort. Ha nem teszem vissza a kartonba az üvegeket, és legalább kettő szánkázik hátul, csapódik egymáshoz a kanyarokhoz igazodva, akkor biztosan eltörik valamelyik. Az a legjobb, ha simán leválik a palack alja. A szilánkokat nem lehet normálisan összeszedni, hetekkel később is megvágják a kezemet, amikor pakolászok. Persze valójában mindegy, mert mindent a hátsó ülésre teszek, nem megy nekem ez a csomagtartó-rendszer. Mi a bánatnak tennék oda bármit, ha egyedül ülök az autóban? Van ott hely bőven. De azért úgy szívja, szürcsölje, kortyolja, nyelje, igya, vedelje be mohón a kárpit, ami kiömlik, hogy ne akadjon meg közben semmi a torkán! A sosem használt párnák, az ottfelejtett kartondobozok ázzanak át, málljon szét, legyen nedves, mocskos minden a bortól! A legértékesebb, legnemesebb, legdrágább menjen pocsékba!

Kocsmaszaga lesz az utazásnak. A bűz beleragad az ülésekbe, a szőnyegekbe, a pedálokra is rákúszik, a kormányra is föltapad. Bizonytalan a végállomás, a navigátor nyelve összeakad, pedig annyira próbálna segíteni, újra és újra eldadogja, hogy melyik a helyes irány. Nem értem. Nem is érdekel. Letekerem az ablakot, feltekerem a hangerőt, semmit sem hallok a szövegből, de ordítva, falsan énekelem a saját dalomat. A város pogózik, a kerekek alatt ropog a galambok teste, amikor átgázolok rajtuk, ez is a részeg kottában van, nem az én hibám.

Ha megittam volna a bort, minden más színjózan lenne.

Végre

Ismerem az illatodat. Azt is, ami az üvegben van, amiből magadra fújod az emlékemet, azt is, ami a legforróbb nyárban a bőrödről párolog, de tudom, milyen a szaga annak, amikor félve reszketsz a télben, mert tőlem fázol.

Ismerem az ízedet. Kóstoltam már a gyümölcsös, piros, fanyar csendet, ami a szavaid után maradt a számban. Nem oltotta a szomjamat. Megízleltem a cukrosra kristályosodott masszát, ami már azt sem tudja, hogy méz volt valaha, de fogva tartotta a válaszaidat, mint az üvegben felejtett kiskanalat, amit olyan könnyű elhajlítani, vissza egyenesíteni, de az én derekam beletört a kezedbe, görbe maradtam, sótlan, ízetlen.

Ismerem az érintésedet. Azt, ami könnyű, rebbenő, óvatosan irányít arra, amerre terelni akarsz, úgy tol el, mintha húzna, de tudom, milyen, amikor annyira ölelsz, hogy belőled kell levegőt vennem, ha nem akarok megfulladni, és amikor lefejtem magamról a karodat, lenyúzza a bőrömet a távolodás, vérben tocsogva ébredek a magányomra.

Ismerem a félreértelmezett gondolataidat, tudom, hogy ha eszedbe jutok, fekete virágot tetovál rád a felismerés, aranyporral kell satírozni az élét, hogy elviselhetőbb legyen az, amit neked jelent. Kattog a fejedben a tánc bonyolult ritmusa, összeszorított fogakkal koncentrálsz a következő lépésre, de el sem képzeled a megérkezést.

 

Nézem a távolodó nyomaidat, csendben maradok, lekaparom magamról a megalvadt érzéseket, aztán becsukom a szememet, nagy levegőt veszek, és belezuhanok abba, amit nem ismerek.

Szénanátha

Friss, zöld, végtelen fűtenger volt, én meg rajta a birka, aki dugig zabálta magát belőle, mire rájött, hogy tarack a pázsit, mérgező. Időben kihánytam magamból, különben lehettem volna felfújódott hasú dög, aki fekszik az oldalán, és úgy ringatja az életnek hitt halál szerelmesen.

Az első orchideám volt, megtanultam, hogyan kell gondoskodni róla, mennyi vizet kér, és milyen fényben virágzik hosszan, és azt is, hogy ha túlragyogom, megég, elsárgul, a léggyökerei pedig nagyon csúnyák, de ha levágom őket, elfonnyad a szépsége. Amikor már mindent tudtam róla, olyan ritkán kellettem neki, hogy illusztráció lettem a létezése szélén, szükséges elem, de nem fontos, én pedig annyi orchideát kaptam anélkül, hogy kértem volna, hogy egy idő után fel sem ismertem az elsőt.

Dús lombú, karcsú törzsű, sima kérgű nyárfa volt. Arany pöttyöket festett a vállamra a levelei között bújócskázó nap puha ecsettel, így csábultam el. Átöleltem a derekát, simogattam, ráfonódtam, körbetáncoltam, tündérhangon énekeltem róla, elvitte a szél a dalt az őszbe, telet visszhangzott a messze. Sötétvörös levelek zuhogtak rám, betömték a számat, mert felfelé néztem, saras lett a kezem, nem volt mibe törölni. A csendembe takarózva sokáig kuporogtam alatta, de magát gyászolta, még a bánatának sem kellettem.

 

Letörlöm a növények porát a természet lágy ölén fetrengő gondolataimról. Bedugul az orrom, antihisztamint lihegek, és zöldre dörzsölöm a szememet azzal, ami a kezemen maradt. A tüsszögés dühös könnyei kimarják belőlem a csalódást. Készen állok az újabbakra. Jöhet fű, fa, virág...

A legkedvesebb

Mi a legkedvesebb íz? A Campari szóda.

Mert az keserű, mégis édes, mert az nem rövid és nem hosszú, hanem éppen addig tart, amíg végig ég a cigaretta. Nem kell elnyomni a felénél, nem kell, hogy a szűrőt is elérje a parázs. Mert akkor nem védene meg semmi a mérgező füsttől, az ujjak párnás érintésébe rejtett sebektől. Az pont elég, pont addig, pont annyira. Felpuhul tőle a tudat, lazul a koordináció, de a vérnarancs fényű jégkockák csilingelése olyan valóságos, hogy nem lép félre sem a gondolat, sem a láb.

Mi a legkedvesebb válasz? Az, hogy "nem tudom".

Mert abban van elég alázat ahhoz, hogy beismerje, nem rajta múlik, nem akar mindent megszabni, éles pengével vágni geometrikus rendbe, mérhető, szabályos formákba. Vállaja, hogy bármi lehet, felelősséggel viseli a bizonytalanság igazságát. Nem hazudik magának sem világos célokat. Szembenéz a végtelen lehetőségével, és nem kezd el zokogni a látványtól.

Mi a legkedvesebb zene? A csend. 

Az a csend, ami emlékszik a hangokra, a ritmusra, a szövegre. De nem képes felidézni a dallamot. Néha keresi persze, de csak szórakozott hanyagsággal. Nincs tét, nincs kényszer, nincs elvárás. Táncra kéri magát, ringatja, forgatja, pörgeti, emeli, megtartja, aztán olyan halkan teszi le, hogy a stabil megérkezés eszébe juttatja azt a pillanatot, ami a szimfónia utolsó üteme és a taps között rejtőzik.

Mi a legkedvesebb gondolat?

Az, amikor rájövök, hogy elfelejtettelek. Elmehetsz mellettem köszönés nélkül, és ha észreveszlek, rád csodálkozhatok.

Rémes

Lelepleztem minden hazugságomat. Olyan vagyok most, mint egy csontváz. Zörögve táncolok, örökké vigyorgok, mert nem tudom becsukni a számat. A foghíjas mosolyon átfütyül a szél, ez a zeném. Kopog a léptem, halálra rémül tőlem a nyár. Csak a holdfény érez irántam valamit, a bordáim kalitkájába teszi a lámpását, oda, ahol egykor a szívem volt. Világít bennem az éjszaka, és a koponyám varratai mentén szivárog annyi meleg, hogy az éjféli pillangókat oda vonzza. Ha a szemem üregébe virágot ültetne valaki, mesévé növekedne, az illata elnyomná a szagomat. Ettől talán kevésbé bűzlene más igazsága.

Szemtorna

Nem látja a betűket. Homályba szorulnak, elmosódnak, vibrálnak előtte. Próbál közelebb hajolni, aztán elhátrál előlük, tekergeti a lencsét, szűkíti, tágítja, koncentrál, aztán belefárad, becsukja a szemét, megdörzsöli, hátra dől, úgy marad.

Talán majd bent lesz valami látható. Görgeti a képeket, amiket a homloka belső oldalára vetít az emlékezés, megáll némelyiknél. Úgy nézi őket, ahogy a kirakatokat szokta, biztonságos távolságból, mintha vázlat lenne előtte, ami még formálható, törölhető, újra rajzolható. De a múlt nem engedi meg neki ezt a luxust. A mozgófilm élesedik, a dimenziók mélyülnek, része lesz megint annak, ami volt.

A peron végében ott áll a férfi, keresi azt, akit vár, elindul felé, a felismerés mozdítja, olyan könnyű lenne elbújni előle, de már késő, elkapja az őt néző idegen pillantás, gyorsít, szalad, a karjaiba omlik, és a találkozást követő éjszakában engedi, hogy a oda is belásson az, aki rá várt, ahová még ő maga sem mert soha nézni.

A fehér kucsmás hegyeket megérinti a lába ujjaival, ahogy a libegőn kalimpál a mélység fölött. Nem fél, gyereknevetés buggyan ki a száján, pedig felnőtt már, belekapaszkodik a mellette ülő kezébe, aki a tenyerébe fekteti egy pillanatra a száját, és a borostás, csiklandozó érintéstől még hangosabban kacag. Meseország ropogósan friss levegője a a felhőkig emeli az örömét.

Egyre gyorsabban pörögnek a képek, gyűrű csillan a kezén, aztán a porcelán tálkába koppan, mohó kéz nyúl a ruhája alá, megállítja, aztán mégis hagyja, hogy megtalálja, amit keresett, felhúzza a combjai közül a gyengéden ringatót, hogy magában hintáztassa tovább, öltözőfülke savanyú izzadtságát törli le friss titkokkal, új lepedőt húz a foltos matracra, és a kádban mossa ki a hajába fulladt könnyeket.

Hirtelen nyitja a szemét, fáj a fény, mesterséges, betegen kék, a betűk pedig úgy szaladgálnak a monitoron, mint a királynő nélkül maradt ostoba hangyák. Viszketni kezd a jelen, addig vakarja, amíg sebes nem lesz tőle, de már elég fegyelmezett ahhoz, hogy a varasodó gyógyulást ne piszkálja. Az asztalon ott a szemüvege, tudja, nem kell látnia. Kitapogatja, megtörölgeti, de nem veszi föl. A mostnak még kell egy kis maszatos idő, hogy a lehet  tiszta szemébe nézzen.

Rendben van

Nem kell pattogni. Figyelem, amit csinálsz.

Hogy te jó vagy? Lehet. Mennyire?

Mi a véleményem rólad? Van. De nem mondom meg.

Nem érted? Nincs közöd ahhoz, amit gondolok. Majd megtudod, hogy döntöttem.

Ez szomorú. Oldd meg! Ahogy akarod.

Nem szép? Nem. Ez rendben van.

Május vizei

A fáradtság a fejem búbján gyűlik össze. Amikor megmozdulok, zsibbadtan lecsorog a halántékomra, de mielőtt a szemembe folyna, hátra billentem a nyakamat, és a fülem mögött, a feszülő inak medrében viszi tovább a saját súlya a vállamig. Ott fröcskölve csapódik szerteszét, a permet pedig beterít, érdekes szaga van, talán legjobban a szájban pattogó drazséhoz hasonlít az íze, a narancsaromás, műanyag gyerekkori varázslathoz, ami kedves emlék, de semmit sem jelent.

Az eső nem talál utat a földbe, tócsákba dermed. Göndör csigákat teker a hajamba a páratartalom, a fejem aránytalanul nagyra nő ebben fésületlenségben. Félrecsapom a szemembe lógó szálakat, vállalom a romantikus stílust, bár nem kedvelem. Meg sem lep, hogy idegen vagyok már mindenkinek, nem csak magamnak. Térből és időből kiemelhető furcsa pillanat lettem, semmi értelmem.

A május aranyat érő végtelen vizeibe engedem bele a fáradtság tengerét. Jó lenne tudni, melyik csap ki majd a másikból, hogy fű nő majd az ártéren vagy tarack, hogy vágni kell, kaszálni, vagy tépni, irtani? Nem baj, hogy nem tudom. Előbb-utóbb minden elszárad.

Nem tetszik?

Nem tetszik, hogy szőke vagyok?

Nekem sem mindig, de van, amikor kifejezetten érdekes, ahogy a tenyerébe fogja a fény az arcomat, és talán a sötét pillantásom sem olyan örvénylő ebben a keretben.

Nem tetszik, hogy egyre mélyebb a ránc a szájam fölött?

Nekem sem tetszik, de ha tudom, hogy ott van, direkt mosolyra húzom az arcomat, mert az kitölti és elsimítja a keserű vonalakat. Marad persze valamennyi belőlük, de pikánsabb leszek tőlük, decens, szemüveggel és anélkül is, kifejezetten őrjítő.

Nem tetszik, hogy meghíztam?

Nekem sem igazán, főleg az, hogy feszül rajtam a nadrág, ami nem is olyan rég még kényelmes volt, hogy a hátsó szekrénybe rejtettem a szűk pólókat és a csini miniruhákat, de be kell vallanom, hogy jó elővenni a térdig lógó blúzokat, mert szeretem őket, és az óriási pulcsi úgyis elnyeli a hiúság idegesítően nyafogó hangjait. Meg aztán, a karcsú nő, aki most nem látszik, végre pihenhet kidugott hassal, leejtett vállal, léphet csámpásan, mozdulhat sután, eltakarja a lágy, markolható, gyömöszölhető, szemérmetlen hús.

Nem tetszik, hogy nem vagyok már sem harminc, sem negyven?

Nekem sem tetszenek a mögöttem torlódó évek, de azért tolnak valamerre, mondjuk abba a kortalan tartományba, ahol már nézhetnek akárhány évesnek, én döntöm el, hogy mennyi vagyok.

 

Megemelem a tarkómra tapadt tincseket, kapkodva veszik a levegőt, parfümös, fülledt illat ragad a kezemre, amit a szám elé teszek, hogy ne lásd az ébredő mosolyomat, mert észreveszed, hogy a nyújtózó mozdulattól egy pillanatra láthatóvá vált a bő ruhába rejtett gömbölyűségem, amitől eláll a lélegzeted, én meg nem bírom tovább, és a belőlem kirobbanó nevetés úgy fújja el a szülinapi gyertyákat, hogy senki sem fogja már megtudni, hány volt belőlük valójában.

Képes beszéd

Nem tudta a nevét. Nem is kérdezte, mert, ha a nevén szólított valakit, az benne a távolságot erősítette, nem a közelséget.

Akinek neve van, már valaki más, egyediségbe zárt, elválasztott, határolt, keretbe foglalt szuverenitás. Nem pedig valaki, aki szagról, érintésről, ízről és hangról is azonosítható, akihez elég úgy beszélni, mintha neve sem lenne, mert arról ismeri fel magát, hogy a másiknak mit jelent a létezése, nem tölt el egy életet azzal, hogy magát igyekszik definiálni.

A parton álltak. Sós volt a levegő, állott, múlt ízű permetet fújt az arcukra a reggel. Átkarolták egymást, a férfi a nő vállát, a nő a férfi derekát, az ujjaik is összefonódtak, nem maradt másnak hely, a tenger nézte őket, de a szemükben csak magát látta.

Mert a víz nem csak viszi azt, ami volt, hanem hozza is a cseppekbe burkolt jövőt, hol izzadságban, hol könnyekben, hol nyálas csókban, hol a vizelettől bűzlő csatornák szennyében, hol az ondó csípős szagában, palackba szorítva, vitorlákra fröccsenve. Ha nincs, szomjan hal minden, ha túl sok van belőle, elrohad az élet, arányokba szorul a lehetséges, a vénákban kanyarodik, sosem lesz egyenes.

Nem mentek sehová, és nem jöttek valahonnan. Csak leültek a vízbe érő lépcsőkre, a férfi magasabbra, a nő mögé, aki a karjába dőlt, bőven elfért a széles mellkason a combok között, nem nyomta össze, nem szorította a másik ereje, hanem fogta a hátát, a vállát, a csípőjét, szilárd ölelésben, biztos tartásban. 

A tenger olyan kitartóan nyalogatta a partot a lábuk előtt, hogy már a ritmustól elélveztek a gömbölyű kövek, és sirályok vijjogták bele a napba a gyönyör énekét, a mólókhoz rögzített jachtok pedig összekoccantak, ahogy hullámzott alattuk a vágy, hogy fájdalom is legyen, mert csak azzal együtt lehet igazi a beteljesülés, mert jó, ha nyoma marad a szenvedélynek szisszenős lépésben, duzzadt ajkakban, horzsolt bőrben, kéklő simogatásban. A gyengédség olyan kiszámítható, olyan unalmas, olyan hazug, és nagyon kevés.

Már vitatkoztak mindenen, amin vitatkozni érdemes. Megbeszélték, hogy ki mit látott, mikor fáradt ebbe bele, és meddig aludta ki a közönyt, hogy újra kíváncsiságra ébredhessen. Szerették már eleget az idegenséget, és megismerték azt a működést, amiben elveszítheti a fonalat az intimitás, de elég egy jól rendezett gondolat, és megint gombolyítható a közelség kerek egyszerűséggel. Tudtak illeszkedni.

A metafizikai szint olyan sok, olyan rétegzett, olyan bonyolult és nagyon fárasztó. Semmi értelme okoskodni. Ami van, az akkor is valóság, ha felfoghatatlan. Ami nincs, ha bizonyíthatóan lennie kellene, akkor sem érdemes túlgondolni.

A nap becsusszant a résbe, ami a víz és az ég között tárult. Eltalálta pontosan, nem késett le róla. A nő becsukta a szemét, és elaludt a férfi karjában, álomba ringatta a feje alatt dobogó szív üteme. Arra sem riadt fel, amikor a férfi ráhajolt, és a fülébe súgta a nevét.

Legalább

Lekapcsolta a lámpát. Oldalra fordult, kipárnázta a térdét a takaróval, és úgy igazította a fejét, hogy a nyakát és a tarkóját stabilan fogja az emlékező csodahab, ami kitölti a modern vánkost. Várta az álmot, de helyette a hasa aljából elindult, emelkedett, egyre följebb kúszott a fájdalom, erősödött, izmosodott, elérte a gyomrát, megnyomta a tüdejét és rászorult a szívére. Megpróbálta ellazítani magát, hátha könnyebb lesz. Hiába. Tágra nyitott szemmel nézte a sötétet, és mozdulni sem tudott. Azon gondolkozott, hogy sírjon-e, de a papírzsepis doboz messze volt, úgysem éri el, ebben a pózban pedig elég nehéz könnyeket nyelni. Meg aztán még nem is érti igazán, mi történik vele, akkor pedig korai lenne emiatt bőgni. Számolni kezdett. Összeadta a napokat, hónapokat, kereste a mérhető időben a szimmetriát, a matematikai adatokban a metafizikai magyarázatot, a páros és a páratlan rendszert, de olyan sok volt a változó, hogy hamar belefáradt. Megpróbálta a szavakat felidézni. Idővonalra fűzte őket, vörösen világítottak a betűk kínjukban, nem álltak sorba, szánalmas posztmodern zagyvasággá kavarodott minden üzenet, amit eddig dédelgetett magában, hányingere lett, savanyú szagú, félig emésztett szöveget öklendezett magára, meg sem próbálta letörölni.

Elegem lett belőle. Ordítani nem akartam, ekkora csendben engem is zavarna a hangom, nem csak a szomszédokat. Lerántottam róla a takarót, és belenyomtam a fejét a saját mocskába, hátha ettől észhez tér, de nem tartott ellen, rádöbbentem, hogy szívesen megfulladna, és arra is, hogy tulajdonképpen ez lenne a legpraktikusabb mindkettőnknek. De volt még bennem annyi emberség, hogy nem adtam meg ezt neki. Az embertelen rész megint nekem jutott. Kicibáltam az ágyból, levetkőztettem, megmosdattam és tiszta pizsamát adtam rá, sötétkéket. Áthúztam az ágyat szürke lepedővel, selyem huzattal, mert az jobban szárad, és illik a haja színéhez. Nem engedtem visszafeküdni. Átkaroltam, kitámogattam a teraszra. Tudtam, hogy ha jó helyre állunk, akkor a holdfény enyhíti a kínját és megnyugtatja a szívét. Azt is tudtam persze, hogy az én szívem  törékeny lesz ettől a gyógyulástól, és hangtalanul porlad semmivé, ahogy majd átszúrja a felkelő nap aranyló lándzsája. Veszélyes dolog belelépni az éjszaka és a hajnal találkozásába.

Egyedül ment vissza aludni.

Legalább tiszta volt az ágya.

A látás logikája

Nincs rá magyarázat. Hogyan is lehetne abban bármilyen épeszű logika, amikor kezdetben csak pár szó, esetleg egy-két mondat, repked két ember között oda és vissza mint a tollaslabda, céltalan kecsességgel, napok, hetek, hónapok szárnyán, kapkodás nélkül, hiszen az egész nem több egy ártalmatlanul ostoba flörtnél, az "úgysemleszbelőlesemmi" flegmasága viszi néha előre, néha meg hátra, de főleg csak lebegteti, aztán egyszercsak a személyes találkozás felelőtlen döntése tűzijátékot robbant az égre, és olyan káprázatosnak képzelt színekkel tölti meg az érzékek teljes palettáját, hogy hamu sem marad a valóságból.

Sehogyan sem lehet. Mert nincs. Ettől megőrülök!!!

Egyet ígérj meg nekem...

Ha esetleg megtörténne, ha így, ha ez történne, és én olyan vad elszántsággal szorítanálak, hogy mindent kipréselnék még magamból is, akkor nagyon határozottan tolj el karnyújtásnyira, fogd meg erősen a csuklómat, kapd el pillantásomat, tartsd meg, ne ereszd.

Először majd kinevetlek, aztán bevetem a könnyeket, nyüszítve próbálok szabadulni, hazug fájdalmat sziszegve menekülni, könyörgőre fogom, aztán inkább beléd tapadok, kínálom a nyakamat, nyitom a számat, mocskosul édes szavakat lihegek, megígérem azt is, amit álmodban sem remélnél tőlem. Mindent, bármit meg fogok tenni  azért, hogy ne nézzek rád.

Harcolj a szememért!

Mert látnom kell, ki vagy, ahhoz, hogy meg tudjam majd bocsátani neked, hogy nem szerettelek.

Érdekes

Unalmas vagyok.

Ugyanazt írom.

Unalmas vagy.

Ugyanazt olvasod. 

A legunalmasabb, az a szöveg.

Az ugyanaz bezzeg érdekes.

Főleg másoknak.

Magamba zárva

Dallam ölel az éjszakámban. Jó szerető, pontosan tudja, hogyan érintsen, meddig, mit simogasson bennem, mennyire mélyen, jó sorrendben, változó ritmusban, úgy, hogy a gyönyör csak addig várasson, amíg már annyira kívánom a beteljesülést, hogy porrá égek érte, és szavak nélkül vallok szerelmet, mikor megérkezik.

Dallamos a hajnal is, álomba ringatja a jóllakott vágyakat, lefejti a combomba markoló sötét kezét, hogy önként táruljak, hogy befészkelhesse a fény magát a karomba, hogy kényelmesen elférjen a lábam között. Levegőt vesz a testem belőle, kifújom a belém szorult lemondást, nem tud megkapaszkodni az alvóspóló ráncaiban, a talpamig csúszik. Ha eleget dobál az öntudatlanság, úgyis lerúgom, koppan a falon, de mire feleszmél, megérkezik a reggel, benyúl érte az ablakon és magával viszi. Ami a padlóra ragadt belőle, azt a hajammal törlöm föl. Kicsavarom magamból a könnyeket, amiket nem sírtak el értem. Kedveskedik a nappal, meg akar vigasztalni, hogy megszagolhassa a rám száradt kielégülést. Felizgat a kíváncsisága, furcsa dallam csordul ki a számon, az estéről szól. Az idő kézen fog, magával ránt, forró a lehelete, sejtem, mit akar, ezért olyan halkan húzom be az ajtót magunk mögött, hogy észre se vegye a csend, hogy magamba zártam.

Eltaposott románc

Lemaradt rólam egy méhecske. Elindultam, mire ideért. Minek nézett vajon? Virágnak vagy embernek? Megszúrt volna? Beporzott volna? Már nem fogom megtudni. De miért becézgetem?! A méh, az méh. Elém zümmögte azt, ami lehettem volna, így volt mit eltaposni a lehetségesnek.

Virág-számtan

Elszámolnék vele, de nem tudok kinek számot adni róla. Tíz körömmel ásom elő az érkező napokat, amik beleragadtak az önzés sarába. Időben eszembe jut, hogy most az ültetés kora van, abbahagyom, amit elkezdtem, mosom kezeimet, későn ahhoz, hogy tiszták legyenek. Egy magányos rózsában olyan tegnap éled, aminek a szomorúsága megtölti a szívemet örömmel. Két sárga nárciszban olyan bizonytalan akarat élesedik, ami megvágja a számat, ha beszélek róla, mégsem fáj. Rácsodálkozom, vérzik a felismerés, hogy csak a testemnek kínos már a hiány, nem nekem. A harmadik jácintban annyira erős az igyekezet, hogy el fog fonnyadni, mire kinyílna. Az igazság arcon csap, ott marad a keze nyoma rajtam, ég a bőrömön. A tenyeremmel fojtom meg a parazsát, hogy maradék nélkül legyen osztható az ösztönös működés a tudatossal. Csokorba gyűjtöm, amit szedtem, de hiányzik a negyedik tulipán, nem akar előbújni a föld alól, melege van attól, ahogy elképzeli, hogy az ötödik írisz az orgonabokorral szeretkezik helyette. Nap-paplanba takarom az ébredő szégyent. Azt kívánom, hogy aranyesőt csorgasson rám a virágok pora, de csak a hangyairtó szemcséi ropognak a szárazságban. Szerintem több mérgem van, mint amennyi ahhoz kellene, hogy megöljem a számtalant, és kiderüljön, hányadán is állok az egyetlennel.

Vágy

Úgy kívántam, ahogy vadast szilveszterkor. Úgy, ahogy a fűszeres sütőtök-pürét a  kacsamellhez, ahogy a rozét a földi eperhez, ahogy a lágytojást, amiből kicsordul a sötétnarancs mag. Úgy kívántam, mint a vizet egy hosszú út végén.

Annyit ettem belőle, hogy mozdulni sem bírtam, hogy a gyomrom felnyomta a bordáimat, a bordáim a tüdőmet, a tüdőmnek pedig nem maradt hely, és hiába kapkodtam levegő után, csak zihálni tudtam. Annyit tömtem magamba, hogy a számon herpesz fakadt, hogy fénylett az arcom, beteg rózsák nyíltak rajta, és megfeszült a bőr a nyakamon, duzzadtak az erek, mert már nem fért el bennük a vérem.

Annyira elegem lett belőle, hogy nem akartam enni soha többé. Összeszorítottam magamat, megtámasztottam a derekamat, riszáltam a csípőmet, hogy potyogjon ki belőlem, ami sok, ami már nem kell, ami megállított, dugig rakott emészthetetlen kövekkel, elnehezített és meggyötört.

A vágyra gondolok. Kimegyek a kertbe és a nap felé fordulok. Simogatja az ajkamat, szétnyitom, hogy a nyelvem is érezze az ízét. A szél a tenyerébe fogja az arcomat, puhán, gyengéden, hosszan csókol. A jácintok illatát nyelem, édesek. Tulipánhangok töltik meg a fülemet, csiklandoznak. Langyos a nárciszok levele, bársonyba merül a fényük. Felhő szitál lágy meleget, megérint a szomja. Hagynom kellene, hogy belőlem igyon, de még nem tudom, kívánom-e igazán, vagy csak éhes vagyok.

Kritériumok

Le kell vetkőzni. Először a ruhákat. Mindet. Nem maradhat egy nyamvadt rongy sem a testen. A hibák hozzá tartoznak az egészhez. A szag is. Azonosítja a lényeget. Viszont van még mit tenni. Levágni a hajat, letörölni az érzéseket, bevarrni a szájat, betömni a fület, bekötni a szemet. Csupaszon, illusztráció nélkül, süketen, vakon, némán, mozdulatlanul kell viselni a kiszolgáltatottságot. Hogy kizárólag a gondolat tartsa a lelket.

Ezt csak így lehet.

A szavak majd jönnek. Kezdetben pislákolva, egyre forróbban, aztán olyan hőfokon lángolva, hogy mire bárki elolvashatná, hamuvá ég a mondható.

Vannak műfaji kritériumok!!!

 

Szólj, ha megírtad.

Belemártom az ujjamat.

A szádra simítom.

Hogy másba csókolhasd.

Sssss!

Várom. Nem jön. Én mondtam, hogy ne jöjjön. De jönnie kellene anélkül, hogy hívnám. Tudnia kellene anélkül, hogy mondanám. Értenie kellene anélkül, hogy megmagyaráznám. De mit is kellene? Semmit sem kellene. Leginkább várni. Még inkább jönni. Tudni amúgy sem lehet semmit. Érteni pedig nincsen mit. Hívni sincsen kit.

Van valahol valami?

Sehol

sincs

semmi

sehogy

sem.

- Beleképzelted?

- Bele.

- Elfért benne?

- Ugyan!

- Akkor nem rá szabták.

- Vagy direkt szétfeszegette.

- Szorosan kényelmetlen.

- Persze. Annyira tökéletesen cuppant, hogy meg kellett pattannia.

Kibic

A Nap kérdése: El tudnék csábítani bárkit?

A Hold válasza: Bárkit? Persze. Valaki viszont árnyékban marad.

 

Az Ég hallgatja őket, és röhögve a Földhöz csapkodja magát.

Túlélési stratégia

A tavaszban van valami agresszív, esztelen erő, amitől halálra rémülök.

A száraz, törékeny és ropogós elmúlás váratlanul nedves lesz, megnyílik a föld, utat enged az újjászületésnek. De a tavasz nem éri be ennyivel, rügyet fakaszt, virágot bont, lombot növeszt, friss hajtásokat, új ágakat lök az égbe. Reped, kiszakad, pattan, szikrázik, csapódik, árad, nyöszörög, liheg. Ha fölé hajolok, a számra tapad. Ha rányitom a szememet, belehasít a fénye. Ha kilépek a szélárnyékból, elsodor, és nem tudja, mikor fog elengedni. Agyatlan hülye!!!

Megfájdul tőle a fejem. Visszaalszom a télbe. Álmomban belázasodom, lucskosra izzadom az ágyamat. A verítékemnek nyárszaga van. Kitakarózom, reszketve száradok. Cserepes az ajkam, a szavaktól vérzik. Kérdések ülik meg a hasamat. Túlélem ezt a tavaszt, vagy csak meggyógyulok? Nem hallom a madárcsicsergéstől a választ. Befogom a fülemet, hogy a szívem dübörögjön keresztül az élet kint nyüzsgő hangjain.

Mellékhatások

Be vagyok oltva ellened.

Csillapodom.

Kibe fogok akkor belehalni?!

Felfordul a gyomrom.

Be vagy oltva ellenem.

Felfordul a gyomrom.

Kibe fogsz akkor belehalni?

Csillapodom.

Kerek asztal

Az asztalnak oldalai voltak, hosszabbak és rövidebbek. Az egyik a hosszabb oldalon ült, a másik a rövidebben. Köztük ott volt a sarok. Élesen metszette meg a teret, osztott, határolt, megszabta, ki hová tartozik, talán még azt is, hogy hogyan és meddig. A szavakat persze nem érdekelte, hol a perem, hol zuhan a jelentés olyan tartományba, ahonnan visszakapaszkodni lehet, de talán már nem érdemes. A megértés ködös volt, félhomályba szorította a félreérthető tartományt, esélye se legyen felragyogni az értelemnek. Ahhoz pontos kérdések kellettek volna és precíz válaszok. De olyan volt ez a beszélgetés, mint a szabad asszociációban hurkolt szöveg teste. Bármikor befejezhető, akármeddig folytatható.

Jobb lett volna taxatív jegyzékben, paragrafusszerű rendben feszegetni a kereteket. Paradoxon? Nyilván. Vonzódom a látszólagos ellentétekhez. Nem tagadom.

Gyere, akárki is vagy, gyere és ülj le velem egy kerek asztalhoz. Maradj szemben, lássam az arcodat. Aztán lassan, úgy, hogy észre se vegyem, húzd a székedet felém. Az ív mentén, elakadás nélkül közeledj. De ha nem érkezel meg mellém, ha szemben maradok, akkor ott van a helyem. Tartsd tiszteletben a határaimat!

 

Egy kérdés viszont elkerülhetetlen.

A fejem vagy a lábam legyen hozzád közelebb, amikor az asztalra fekszem?

Szélcsend

Tudtam, hogy összetartozunk.

A többiek elfordultak, amikor jött, összehúzták a kabátot magukon fázósan, átfogták a saját vállukat, meggörnyedtek és lehajtották a fejüket. Én szembe fordultam vele, hagytam, hogy nekem feszüljön az ereje, beledőltem a karjába, és nem csuktam be a szememet, mikor megcsókolt. Egyszerre ért hozzám mindenhol. Sohasem fáztam. 

Mindig hozott valamit.

Hozta a vizet a tüdőmnek, hogy levegőt kapjak, erdőszagot a lelkemnek, hogy kizöldüljön, hegyek ízét a nyelvemnek, hogy jól forogjon, fénypermetet a nyakamra, hogy díszítsen, dallamokat a szívembe, hogy legyen íve annak, amit érzek. Ezeket a hangokat megpróbáltam utána dúdolni rekedten, suttogva. Mert azt szerette. 

Megváltoztam tőle.

Ha bent voltam, befütyült az ablakon, hogy tudjam, ott van. Nem jött be értem, hiába zokogtam, nekem kellett kimennem hozzá. Rászárította az arcomra a könnyeket, hogy szép legyen a bőröm, sós, lágy, mint a kovászos kenyér belseje. Puhán tapadt a tenyere a számra, csak a jót engedték át az ujjai. Aztán lendült, nekem támadt, rám szorította a bő ruhát, cibálta a hajamat, megpörgetett, birkóztunk, földre vitt, nem sebzett meg. Égig nőttem, stabil maradt a léptem, megtanított nevetve táncolni, sikoltva menekülni, a biztonság gyönyörűségével tudni, hogy úgyis utol ér, elkap, felemel, és végigrepülünk a folyók útjain.

Fényből született, engem szeretett, hullám lettem érte, magammal mosom újra fénnyé.

Ki?

Baba vagyok.

Ringass! Mondd, hogy szép vagyok! Mondd meg, hogy legyek még szebb! Még babább.

Nő vagyok.

Ölelj! Mondd, hogy kívánsz! Mondd, hogy legyek az a nő, akit mindig kívánnál! A legjobb nő.

Tündér vagyok.

Beszélj hozzám! Mondd, hogy mi legyen a mese! Mondd, hogy legyek a meséd! Az egyetlen mese.

Ki a franc vagyok???!!!

A csuklómra hajolt. Hogy megnézze, milyen rajtam az illat, amit magamra fújtam. Az ajka a bőrömhöz ért. Meg akarta kóstolni azt, ami lettem. Az illattól. Tőle. Fogta a karomat, nem tudtam elhúzni. Végigsimította a lüktető ereket. Megütött a vágya, belekékült a vérem, felforrt az ízem, megégette a száját. Elengedett.

Ki a franc vagy???!!!

Impressziók

Reggel:

Pizsamában, ami valójában síruha aláöltöző, pattanok az autóba. Kabátot azért veszek. Kergetjük a buszt, mert rajta maradt a neonnarancs hátizsák. Utol érjük. A szürke, téli papucsnak tervezett, puha csizma úgy fogja a csupasz talpamat, hogy a pedálok sem tudják megkeményíteni a lágyságot bennem.

Nappal:

Elfelejtem az igét, pedig a számra tapad. Nézem a prezentációkat, hallgatom az előadásokat, aztán kérdezek, értékelek, kiegészítek, mondok valami olyat, ami okos, gyakorlati, hasznos és építő. De nem mondom azt, ami számít. Mikor vége van a konzultációnak, lenyalom és lenyelem az igazságot, iszom rá egy pohár vizet, hogy mélyre csússzon.

Este:

Azon gondolkozom, hogy híd vagyok. Van rajtam út az autóknak, járda a gyalogosoknak. De keskeny a hely, vékony az ív, közel a folyó, ami alattam hömpölyög. Hárman mennek át rajtam. Kettő sétál, egy száguld. De nem tudom, ki kicsoda. A páratlan mindig borul. Várom a balesetet, de nem fogok senkit sem megmenteni, nem én tehetek róla.

Éjjel:

Puha az ég. A hold belesüpped, elmosódnak a határok, a fény és a sötét egymásba folyik, és amit tudok, amit látok, amit érzek, az azt suttogja, hogy ez a szép. 

 

Nincsen semmi más.

Álomnapló

Estétől reggelig téged szerettelek.

Csak az egyik karoddal fogtad át a derekamat, nem törted össze. Régi színű selyempaplant terítettél a földre, hogy puha legyen, ami a hátamhoz ér, hogy jobban érezzem a keménységedet. Szép volt a kezed a hajamban, aranyba merült a bronz, de nem emlékszem, hogy magamba engedtelek volna. Mellettünk angyalok birkóztak a lelkünkért. Az egyik téged pecsételt a szívére, a másik engem. Egymásnak csapódtak, szikrázott a szárnyuk, csodálatosak voltak, bámultad őket, én pedig téged néztelek.

Hajnalban felkeltem, és összesöpörtem az angyaltollakat. Az égbe dobtam az éjjel maradékát, hogy a felkelő napnak is jusson belőlünk valami.

Nem vers

Létezem. Ez nyilván kegyelem. Nem kell értenem. Lejött a jó. Felmehetek.

Narcissus Poeticus

Hajolj fölém!

Bátran. Csak egy kis tócsa vagyok. De tiszta a vizem. Minden mocsok lent van, nem kavarom föl, mert a tükröd akarok lenni.

Látod? Látod bennem magadat? Ugye... Már párás a tekinteted ettől a vonzástól. Nézed az arcodat, nézed a hajadat, nézed a karodat, megfordulsz félig, hogy a válladnak is legyen tartása. Minden olyan, amilyen kell, hogy legyen. Tökéletes. 

Belém feledkezel. Közel lépsz. Az ajkad már majdnem megérint. Képtelen vagy ellenállni a vágynak, ami felém húz. Belém meríted magadat, hogy találkozhass a saját szépségeddel.

Átléped a határt.

Összezavarodom, felkavarodom, minden, ami vagyok, mozdul, feléd áramlik. Homokszemek tapadnak a gyönyörű szádra, karcolják a torkodat. Köhögve nyeled félre a kortyot. Visszahőkölsz, hátra tántorodsz, menekülsz. 

Apró cseppekben zuhanok önmagamba. Kacag a víz. A nevetés utolér, a füledet csiklandozza. Odakapsz, magadat sebzed meg. 

Én maradok. Pocsolya.

Az árulás

Az árulás képlékeny. Mindig mozog, változik. Nem látod jól, hol van a szája, hogy nyitva van vagy zárva. Nem hallod a hangját sem tisztán, mert hol suttog, hol annyira ordít, hogy összemosódnak a szavai. Idegesítő. A szemét pedig ne is keresd! Ha megtalálod, akkor sem fog rád nézni. Föléd fog nézni, valahová a fejed tetejére céloz majd, olyan két, három centire. Az a lényeg, hogy felismerhetetlen maradjon. Hogy ne tudd azonosítani. De ha figyelsz, ha képes vagy összeszedni magadat annyira, hogy koncentrálni tudj, akkor nem tud becsapni. Mert meg fogod érezni a szagát. Az ott lesz. Állott, poshadt, sárga lesz. Gomolyog, mint a novemberi köd. Úgy édes, mint az oszló test iszonyú kipárolgása. Rátapad a bőrödre, benyúl a hajad alá, a nyelveden is érezni fogod.

Arra vigyázz csak, hogy le ne nyeld! Benned átalakul. A tömény hazugság gyengéd figyelemmé hígul, a húsodba jut,  a véredbe köp, mérgezi a sejtjeidet, megfertőzi a gondolataidat.

Mit csinálj?

Hm.

Figyelj! Ismerd fel! Lépj az áruló felé, tárd ki a karodat, mosolyogj! Legyél naiv, gyanútlan! De úgy, hogy közben legyél tökéletlen, legyél hibás, selejt, értéktelen, haszontalan is! Legyél olyan, akit még elárulni sem érdemes...

Aztán bocsáss meg neki. 

Ez lesz a kegyelemdöfés.

Sav

A torkomig csap. Savas. Mar.

Hallom. Persze! Mondd!!! Kérlek, mondd... Abba ne hagyd!

Hagy forduljon vissza minden. Az, amit nem veszek be. Amit nem bírok, ami nem való nekem. 

Térdre esem. Várom, hogy ne nekem kelljen megmondani, mikor. Hogy ne én diktáljam a tempót. Hogy ne én döntsek. Hogy bármit teszek is ellene, jöjjön. Hogy kijöjjön. Kiöklendezzem!

Magamat.

Undorító.

Amikor enyhülnek a lökések, amikor enyhül a kényszer, amikor megtisztul a gyomrom, amikor üres leszek, akkor nem fogok enni többé, nem fogok írni sem többé. 

Belekapaszkodom a hideg perembe. Hálás vagyok, hogy van. Fehérek lesznek az inak, a bütykök, az izületek, a csontok. Úgy szorítom azt, ami tart.

Nagyon jó.

Memória

Emlékszel?

Sütött a nap. A teraszra folyt a fénye, olyan szépek lettünk tőle, hogy belénk szeretett a nyár. Előre engedtél az ajtóban, de nem csak azért, mert így udvarias, hanem azért, hogy lásd, hogyan lépek, amikor nem feléd visz a lábam, hanem hozzád.

Emlékszel?

Szakadt az eső. A szőnyeg annyira elázott, hogy ha kimentünk volna, elmerülünk a vízben, és a terasz alatt fulladunk bele egymásba. Én előbb, de nem csak azért, mert kisebb a tüdőm, hanem azért, hogy lásd, amikor nem a karodba kapaszkodom, hanem beléd.

Emlékszel?

Elfelejtettük, hogyan sütött a nap. Elfelejtettük, hogyan szakadt az eső. Elfelejtettünk mindent, és nem csak azért, hogy legyen hely a teraszon az új emlékeknek, hanem azért, hogy eszünkbe jusson, mit fogunk még elfelejteni.

Reflexió

Tükör

Reagál rá a tested.

Ebben gyönyörködik.

Nem mozdulsz meg tőle.

Ettől borzad el.

Kép

Csodálatos a tested.

Benned gyönyörködik.

Nem tudsz megmozdulni.

Tőled borzad el.

Asszociáció

A szerda a munkanapok tengelye.

Szimmetria-origó. Azt kívánja a szem. És ha jó a látás, kiegészíti, magától korrigálja, helyre rakja, egyensúlyba hozza akkor is, ha billen. Az élesebb, kritikusabb és kegyetlenebb tekintet viszont kiszúrja az aránytalanságot. Mindig látni fogja. Sőt. Kitapintja, kiszagolja, meghallja és megérzi az ízekben is. 

A szerda szinesztézia.

A szinesztézia érzéki. Az érzékiség teljes. Mert az érzékszervek összedolgoznak. Az érzékszervek döntenek arról, mi jöhet be, és mi marad kint. De ki irányít? Talán, az agy. Talán, a lélek. Talán, a szív. Őket összekapcsolni, őket harmóniára kényszeríteni, az aztán a kihívás. Kívánod csak a tudást, vagy szereted?

A szerda olyan, mint a rókagombás rizottó.

Frissen a legjobb, de a tél megfagyasztja a rókagombát. Gyorsan kell lepirítani, forrón keverni bele zöldet, talán petrezselymet, hogy intenzív legyen a találkozás. Ha átsül, mégis roppan, az már mesteri szint.

A rizs alá nem elég az olaj. Hagyma is legyen, kétféle. A zöldséges alaplé előtt a fehér bor gondoskodik arról, hogy kívül határozott, belül puha legyen minden szem, kavarni pedig csak olyan óvatosan szabad, hogy a keményítő maradjon ott, ahol a helye van, nehogy masszává dermessze azt, ami gyöngyökben az igazi. Háromféle sajt fogja krémesre olvasztani az állagot, de csak öt perccel azelőtt lehet beleforgatni, mielőtt kialszik alatta a láng. A kész rizsen az illatos, narancsszínű gomba-korona úgy trónol, hogy a rászórt friss petrezselyem, a tányér szélét díszítő keserű, könnyű, mégis markáns rukkola boldogan lesz illusztráció.

- Nem is szereted a gombát.

- A rizst sem.

- Mit szeretsz?

- A szerdát.

Mesés...

A trónterem hatalmas. A falak kőből vannak, meztelenek a tömbök, látszik az illesztés, ez teszi elviselhetővé az óriás felületet, mert részekre osztja. A mennyezet kazettás, de fényes nappal is homályban marad, olyan magas, hogy nem éri el a szem. Ahol a padló és a falak találkoznak, lábas cserépedényekben parázs izzik, a színe melegíti a levegőt, nem az ereje. A tűztartók között fásszárú bokrok nőnek, sárga a levelük, sosem virágoznak. A terem közepén három lécsőfok magasan áll a trón. Gránitból faragták, sarló alakban, aki beleül, valójában fekszik. Prémekkel bélelték, mégis jeges, rongydarabokból összevarrt takaró van hanyagul beledobva, aminek minden foltjába arany szálakat szőttek. Csak akkor látszik, hogy van ebben a fura fotelben valaki, ha a telihold benéz a rózsaablakokon, és pont úgy csúszik meg a szeme a parázstartók melegén, hogy a takaróra esik belőle a fény.

Ott van a trón ölében, nincsen rajta semmi, csak a drága rongy egyik végét gyűrte a térde közé. A korona már nem szorítja, levette, úgy tartja maga előtt, hogy a smaragd kövek zöldre fessék a szemét, amikor átnéz rajtuk. Hamar elfárad a karja, leejti. Hallgatja, ahogy a nappal robaja lassan sóhajtássá szelídül az üres csendben. Kell a hely a másik időnek. Pontosan érkezik, behullámzik a terembe, megtölti a teret az éjszaka. Mikor a falig ér, nekicsapódik, a trón felé fordul, megáll egy pillanatra, mielőtt megindul. Megtámasztja magát, szétnyitja a lábát, felhúzza a térdét, feszes a nyaka, az ajkába harap, úgy várja, hogy hozzá érjen. A láthatatlan boltozat beengedi a csillagok mohó szemeit, nagyra tágulva nézik, ahogy az ölébe zúdul a sötétség. Mélyre nyúl, oda, ahol már nem lehet megkülönböztetni a testet és a lelket.

Nem gondol semmire.

- Most hagyod abba?!

- Most.

- Miért?

- Mert nincsen más.

- Mi van?!

- Éjszaka.

- ??? Elmész te a picsába!!! 

Szép

Szép vagyok. 

Puha, fekete, hasított bőr tapad a vádlimra, magas a sarok, megnyújt. Ezüst strasszok ragyognak versenyt a tavaszi nappal, ami februárban olyan sárga, hogy belefájdul a fejem. A térdem fölött szürke levelek simulnak a combomra, felkapaszkodnak a rózsaszín passzéig. Az ölemig nőnek, de azt már elrejtem, tárja fel a képzelet, ha fölér odáig. A levelek szára, a finom erezet testszínű, azt suttogja, a bőröm van alatta. Édes, cukros ez az illúzió, visszacsorog a csizmámba, tocsogok benne. A mellemet fedi a mellény. Nem veheti el a figyelmet a levelektől. Pedig ott van, gömbölyű, mint minden, ami vonzó. Nem ér hozzá, csak a gravitáció, ami most minden szabályra fittyet hány, emeli, nem húzza. A nyakamat nyalogatja a hideg tűz, a hajamat égeti, elporladnak benne a szavaim. Zöld az illatom, mindent felülír. Amelyik tér megérez, magába szív, és ha elmentem, engem fúj az érkező orrába, hogy el ne felejtse, ott voltam. Ez néha életet ment.

Szép vagy.

Tetőtől talpig fekete. A fejemben még érzem a szagodat, vastag kabátban is bepréselnél a szűk ölelésbe, de elhátrálok előled, titkokat szórok közénk, hogy még szebbnek lássalak. A lelkedbe rajzolt rúnákat félig takarja az anyag, hiába próbálom felhúzni a tekintetemmel, meg kell elégednem azzal, amit megmutatsz. Fáradt a szemed, arany, szürke és kék. Benne felejtetted a képet, amit láttál. Bókolsz. Nem hallom. Körhintázni hívsz. Nem szállok be. A felelőtlen szavaktól felragyogok, égi leszek, érinthetetlen.

 

A február kizárólag feltételes módban érthető.

A február a legnagyobb hazugság.

A február rövid.

Mindjárt vége.

Remény

Kibontja. Sok a zsinór. Összegabalyodnak. De megvan végül a csomómentes verzió. Van egy kézi tárcsa. Van egy ülőpárna. Van egy sálszerű valami, ami mindenhová tekerhető. Van matrac. Az éjszaka hat igazán. A síeléskor hordható aláöltöző szettben jó ráfeküdni, mert az úgy higiénikus. Egyébként meg ki a bánatos franc megy ilyenkor síelni, amikor koronás a fél világ?!!! Nem, nem félpénzes. Drágább a hülyeség. És ez halálosan komoly. A termocucc meg korall. Olyan szexi, hogy kár felvenni, azonnal lekívánkozik róla. De ellenáll. Nincs cuppanás, huppanás van. A matracra. A programok közül könnyű választani, mert csak háromig kell számolni. Az még talán megy. 

Reszket a teste. Tágulnak az erek. Lélegzik a vér, átmossa az oxigén. Nem fog belefulladni ebbe a télbe.

Mindig van remény.

A válasz

Drága Tatjana!

 

Én írok önnek.

Nem szeretem.

 

Csók!

Anyegin

Miért?!

Ismerős ez a fájdalom. Konkrét, erős. Pedig rég jött el hozzám utoljára. Elküldtem, elengedtem, elgyászoltam. De értette, hogy a nemem, az valójában igen. Komoly tudás. És legyünk őszinték, ez a rend. A természet rendje.

Itt van megint. Emlékszem rá, sokszor járt nálam. Számolni sem érdemes, hányszor. Kapkodtam a csillapítókat, földre feküdtem, megemeltem a seb nélkül vérző tüzet, ami bennem égett. Hogy hátha akkor a lábamba, a törzsembe ömlik, hátha enyhül, hátha nyugszik, hátha gyengül. Aztán elfelejtettem a következő holdtöltéig. A sápadt éjszaka lámpása méri a női időt, nem kell, hogy vonyítsunk neki. Kétszer kegyelmezett meg nekem. Kétszer hagyott magamra. Kétszer adott át egy sokkal élesebb, sokkal komolyabb, hullámokban érkező, végtelennek tűnő szenvedésnek. Ami csodálatos volt. Felejthetetlen, igazi, teljes. Mert volt értelme, oka, célja, és eredménye is volt.

Ennek? Ez nem teremt! Ez emlékeztet arra, hogy mi a teremtés embertelen szertartása. Nem véletlen, hogy isteni hatáskör és illetékesség a semmiből a valami. Mi a valamiből tudunk csak semmit csinálni, de azt szentségesen szentségelve. Hiszen áldottak vagyunk.

 

Lefekszem a földre. Megemelem magamat. Várok.

- Miért?

- Nő vagy.

- Megint?

- Még mindig.

- Meddig?

- Nem akarod tudni.

Tragédia

Tragédia, hogy Az ember tragédiája tulajdonképpen a férfiról szól. A nő csupán a szépséget hordozza. Főleg a testében. Hol máshol?! Erre a szépségre reflektál a férfi. Mi másra?!

Mondjuk, ha feltételezzük, hogy a nő szépsége az Éden mementója, és a működése az, ami miatt elveszett a Paradicsom, akkor isteni szerencse, hogy legalább szép. Úgyhogy nyugodtan abba lehet hagyni a cirkuszolást!

Pedig most kezdtem belejönni.

Az olyan nőies.

Okosan

Változtál attól, hogy őt szeretted?

Kivé lettél általa?

Változott attól, hogy téged szeretett?

Kivé lett általad?

Ha megvan a válasz, akkor kezdj sírni!

Ha megvan a válasz, akkor hagyd abba!

 

Csak okosan...

Gebasz

Botladozom a szárnyamban vagy vonszolom magam után. Rohadt nagy ám. Toporgok a tükör előtt. Forgok, nézem jobbról, nézem balról, sámlira állok, leguggolok, kihúzom magamat, összegörnyedek. Hagyom az egészet a francba. Begyömöszölöm a ruhám alá, torz leszek. Ráfésülöm a hajamat, fura leszek. Letépem, kurvára fáj. Visszanő a genya. Kitárom, leverek vele mindent. Ultra gáz. Ez így nem mehet tovább! Megtanulom viselni. Edzek. Megtanulom használni. Gyakorlok. Megtanulom elfogadni. Pszichológushoz járok. Sokkal okosabb, mint én, de ő is csak pislog. Legalább egyedi a terápia. Éjszaka repkedek azért kicsit, az elég klassz. Persze, ha landoláskor beleakadok valami sunyi fába, úgy szitkozódom, hogy bármelyik kocsis megirigyelné a repertoáromat. Nem tudom, mire vagyok képes. Ez a gebasz. Esküszöm, szoktam rajta gondolkozni. De ez nagyon fárasztó. Talán találnom kellene valakit, aki tudja. Megyek, megkeresem. Izé, nem megyek. Repülök. Ha mákom van, ott ücsörög valamelyik hegy tetején a szárnyába burkolózva. Neki tuti, hogy jól áll...

Gyász

A tóból lassan elfogyott a víz.

Alattomos, mélyben kanyargó várakozás apasztotta. Szirupos mocsár szürcsölte. Fáradt vándorok ittak belőle túl mohón. Még a tündérek is elhanyagolták, tükörnek használták, összemaszatolták magukkal, de utána nem törölték tisztára. 

Most lapos, iszapos és sekély. Beletörődött abba, ami lett. Feladta. 

Undorodom tőle.

Megállok a partján. Próbálok lassan, nagyon lassan lélegezni, hogy fékezzem a dühömet. Hogy ne emeljem fel a karomat, hogy ne kezdjek vijjogni, tombolni, hogy ne repüljek fölé a végzet smaragdszemű sárkányaként, és hogy ne szárítsam csontosra a belőlem kicsapó lángokkal. Vizet oltanék tűzzel. Nem tehetem. Uralkodom magamon. Addig nézem a látványelemmé fakult tavat, amíg oszlani nem kezd bennem az indulat. Meglátom a vízben a babákat, akiket megfojtottam. Fodros ruhácskákban lebegnek, kékre meresztik a festett szemüket, duzzadt a szájuk, felém csücsörítenek, kövér, puha ujjacskákkal integetnek nekem. Fölfogom a ruhámat, begázolok értük, összeszedem, a szoknyám ráncaiba gyűjtöm, kiviszem, a földre fektetem őket. Melléjük dőlök. Akkor veszem észre a fehér köveket a tófenéken. Végre látszik a lényeg.

Gyengén kezdem. Csak alig dúdolok, mélyen, lágyan kavarognak az altok. Ahogy emelem a fejemet, úgy  erősödik, tisztul a hang. Már világos a szöveg.

Zsoltárt éneklek.

Erő nő belőle. 

Név(telen)mások

Ő és én:

Rózsaszín felhők alatt, langyos, tavaszi estében, kézen fogva, halkan beszélgetve andalogtunk volna, ha ismerjük az első találkozás törvényét. Azt, hogy minden, ami ezután jön, ugyanígy rendeződik majd. De nem figyelmeztetett erre senki, mi sem nagyon kérdezősködtünk. Az első randi annyira törékeny téma, annyira bizalmas, hogy megoszthatatlan. Így azon a napon jeges volt a város, kopogós, zúzmarás. Kutyák lihegtek ködöt a pórázok végén, rántottak kétfelé, magányos utakra, ropogtak a gallyak a lábunk alatt, és a tél zajában nem hallottuk, mit mond a másik.

Később, egy ágyban, egymásban ringatózva, később egy asztalnál, egymással jóllakva sem hallottuk egymást.

Süketen találkoztunk, süketen váltunk el.

Én és ő:

A kórház legnépszerűbb osztályán zakatolt az esti műszak. Tűzijáték szórt virágokat az éjszakai égre, bent pedig a neonok beteg fényében felsírtak az új életek. Nem csak azért, mert puha sötétből jöttek, vízből, melegből és biztonságból a hideg, veszélyes, száraz és bántóan világos létezésbe, hanem azért is, mert eldördült a startpisztoly. Akik ünnepre születnek, örökké versenyért ordítanak, ha mindenki üvölt, a legjobb torkú nyer.

Aznap ő volt a leghangosabb. Nem a kijelölt úton érkezett, nem kereste meg a csatornát, nem gyömöszölte át magát rajta a fájdalom törvényének ritmusára, ahogy a többi. Ki akart törni, szakadni, szabadulni, és amikor a hasfalon utat nyitott előtte a szike, annyira sietett, hogy sebet kapott jutalomként. Vágást a halántékára. Így kiengedte az erejét, a hangjában a haragot, dühös lett, erős tüdejű, igazi oroszlán.

Rám tették a bajnokot. Nem tudtam magamhoz szorítani. Lekötöztek, megbénítottak, hogy túléljem a győzelmét. Csukva volt a szeme, de meglátott. Elcsendesült. Érteni akarta, hogy mit mondok. Várta a magyarázatot. De nem tudtam megszólalni. Csak az arcába fújtam, hogy felszáradjanak a könnyei, amiket miattam sírt.

Az én könnyeimet, amiket miatta sírok, ő fogja felszárítani.

 

Te és én:

Képeket adtam, pedig nem tudok rajzolni.

Szavakat adtál, pedig nem tudsz írni.

Összegabalyodtak a szerepek.

Így rajzolnod kellett helyettem, és írnom kellett helyetted.

Összegabalyodtak a feladatok.

Most már te rajzolod meg, amit én írok.

Most már én írom meg, amit te rajzolsz.

Kibogozhatatlan.

Mi:

A mozi hűvös volt, közömbösen valamilyen, én forró, izgatott, valahogyan semmilyen. Vártam, hogy a mese betöltse a teret, vártam, hogy engem is betöltsön. A  fény okosan becsukta a szemét, én ostobán kinyitottam a szívemet. Pörgött a film. A busz hozta a színészeket, kiosztották a szerepeket, ment minden a maga útján, rend volt, és tisztességes, tiszta dalok énekeltek tanulságot. Jó tanuló voltam, értettem a jelentést, már írtam a fejemben a személyes üzenetet.

Nem fejezhettem be.

Fejre állt a színház, borult a fönt, lent lett belőle, a fikció rám zuhant a két dimenzióból és földre lökött, hogy minden dimenzióban az égbe emeljen. Mert aki játszott, valóban meghalt, akinek pedig fel kellett támadni, bennem talált új életet.

Átölelte a lelkemet.

Az én hibám. Kitártam.

Többé nem tudom bezárni.