Elszámolnék vele, de nem tudok kinek számot adni róla. Tíz körömmel ásom elő az érkező napokat, amik beleragadtak az önzés sarába. Időben eszembe jut, hogy most az ültetés kora van, abbahagyom, amit elkezdtem, mosom kezeimet, későn ahhoz, hogy tiszták legyenek. Egy magányos rózsában olyan tegnap éled, aminek a szomorúsága megtölti a szívemet örömmel. Két sárga nárciszban olyan bizonytalan akarat élesedik, ami megvágja a számat, ha beszélek róla, mégsem fáj. Rácsodálkozom, vérzik a felismerés, hogy csak a testemnek kínos már a hiány, nem nekem. A harmadik jácintban annyira erős az igyekezet, hogy el fog fonnyadni, mire kinyílna. Az igazság arcon csap, ott marad a keze nyoma rajtam, ég a bőrömön. A tenyeremmel fojtom meg a parazsát, hogy maradék nélkül legyen osztható az ösztönös működés a tudatossal. Csokorba gyűjtöm, amit szedtem, de hiányzik a negyedik tulipán, nem akar előbújni a föld alól, melege van attól, ahogy elképzeli, hogy az ötödik írisz az orgonabokorral szeretkezik helyette. Nap-paplanba takarom az ébredő szégyent. Azt kívánom, hogy aranyesőt csorgasson rám a virágok pora, de csak a hangyairtó szemcséi ropognak a szárazságban. Szerintem több mérgem van, mint amennyi ahhoz kellene, hogy megöljem a számtalant, és kiderüljön, hányadán is állok az egyetlennel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése