Úgy kívántam, ahogy vadast szilveszterkor. Úgy, ahogy a fűszeres sütőtök-pürét a kacsamellhez, ahogy a rozét a földi eperhez, ahogy a lágytojást, amiből kicsordul a sötétnarancs mag. Úgy kívántam, mint a vizet egy hosszú út végén.
Annyit ettem belőle, hogy mozdulni sem bírtam, hogy a gyomrom felnyomta a bordáimat, a bordáim a tüdőmet, a tüdőmnek pedig nem maradt hely, és hiába kapkodtam levegő után, csak zihálni tudtam. Annyit tömtem magamba, hogy a számon herpesz fakadt, hogy fénylett az arcom, beteg rózsák nyíltak rajta, és megfeszült a bőr a nyakamon, duzzadtak az erek, mert már nem fért el bennük a vérem.
Annyira elegem lett belőle, hogy nem akartam enni soha többé. Összeszorítottam magamat, megtámasztottam a derekamat, riszáltam a csípőmet, hogy potyogjon ki belőlem, ami sok, ami már nem kell, ami megállított, dugig rakott emészthetetlen kövekkel, elnehezített és meggyötört.
A vágyra gondolok. Kimegyek a kertbe és a nap felé fordulok. Simogatja az ajkamat, szétnyitom, hogy a nyelvem is érezze az ízét. A szél a tenyerébe fogja az arcomat, puhán, gyengéden, hosszan csókol. A jácintok illatát nyelem, édesek. Tulipánhangok töltik meg a fülemet, csiklandoznak. Langyos a nárciszok levele, bársonyba merül a fényük. Felhő szitál lágy meleget, megérint a szomja. Hagynom kellene, hogy belőlem igyon, de még nem tudom, kívánom-e igazán, vagy csak éhes vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése