Tudtam, hogy összetartozunk.
A többiek elfordultak, amikor jött, összehúzták a kabátot magukon fázósan, átfogták a saját vállukat, meggörnyedtek és lehajtották a fejüket. Én szembe fordultam vele, hagytam, hogy nekem feszüljön az ereje, beledőltem a karjába, és nem csuktam be a szememet, mikor megcsókolt. Egyszerre ért hozzám mindenhol. Sohasem fáztam.
Mindig hozott valamit.
Hozta a vizet a tüdőmnek, hogy levegőt kapjak, erdőszagot a lelkemnek, hogy kizöldüljön, hegyek ízét a nyelvemnek, hogy jól forogjon, fénypermetet a nyakamra, hogy díszítsen, dallamokat a szívembe, hogy legyen íve annak, amit érzek. Ezeket a hangokat megpróbáltam utána dúdolni rekedten, suttogva. Mert azt szerette.
Megváltoztam tőle.
Ha bent voltam, befütyült az ablakon, hogy tudjam, ott van. Nem jött be értem, hiába zokogtam, nekem kellett kimennem hozzá. Rászárította az arcomra a könnyeket, hogy szép legyen a bőröm, sós, lágy, mint a kovászos kenyér belseje. Puhán tapadt a tenyere a számra, csak a jót engedték át az ujjai. Aztán lendült, nekem támadt, rám szorította a bő ruhát, cibálta a hajamat, megpörgetett, birkóztunk, földre vitt, nem sebzett meg. Égig nőttem, stabil maradt a léptem, megtanított nevetve táncolni, sikoltva menekülni, a biztonság gyönyörűségével tudni, hogy úgyis utol ér, elkap, felemel, és végigrepülünk a folyók útjain.
Fényből született, engem szeretett, hullám lettem érte, magammal mosom újra fénnyé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése