A tavaszban van valami agresszív, esztelen erő, amitől halálra rémülök.
A száraz, törékeny és ropogós elmúlás váratlanul nedves lesz, megnyílik a föld, utat enged az újjászületésnek. De a tavasz nem éri be ennyivel, rügyet fakaszt, virágot bont, lombot növeszt, friss hajtásokat, új ágakat lök az égbe. Reped, kiszakad, pattan, szikrázik, csapódik, árad, nyöszörög, liheg. Ha fölé hajolok, a számra tapad. Ha rányitom a szememet, belehasít a fénye. Ha kilépek a szélárnyékból, elsodor, és nem tudja, mikor fog elengedni. Agyatlan hülye!!!
Megfájdul tőle a fejem. Visszaalszom a télbe. Álmomban belázasodom, lucskosra izzadom az ágyamat. A verítékemnek nyárszaga van. Kitakarózom, reszketve száradok. Cserepes az ajkam, a szavaktól vérzik. Kérdések ülik meg a hasamat. Túlélem ezt a tavaszt, vagy csak meggyógyulok? Nem hallom a madárcsicsergéstől a választ. Befogom a fülemet, hogy a szívem dübörögjön keresztül az élet kint nyüzsgő hangjain.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése